Áldozócsütörtöki szokás a barcasági csángóknál
„A meghalt kisded szülei apró csuprokba főtt kását hordanak szét a falubeli jó ismerőseikhez, s azt csuprokkal együtt a megpománázott [pomana, román szó – a halottak emlékére adott adomány] családoknál hagyják.” – olvassuk Kolumbán Kálmán A hétfalusi csángók múltja és jelene című írásában. Tatrang parasztköltőjének, Fóris Istvánnak a naplójában szintén felbukkan az utalás: „Feleségem vett csuprokat és tálacskákat, mert a héten áldozó csütörtök lesz, aki megéri, és akkor kásával osztunk egy néhány gyermeknek. A 12 db ára 60 f.” A továbbiakban adatközlőimet idézem, akiktől egyre több adat bukkant fel a szokásra vonatkozóan.
„A nővérem, amikor gyerek volt, volt neki két tányérkája, amibe kását kapott az öreg nénitől a szomszédból. Addig csinálták, ameddig ezek az öregek éltek. Voltak azok a subás öreg nénik. Mikor mindig vecsernye volt, szombaton vagy csütörtökön, akkor télen jó nagy csizmájuk volt, subával mentek a templomba. S ezek a subás nénik olyan igénytelen s jó emberek voltak. S voltak a körhajas bácsik. Mindig ilyen fehér inggel jártak, s volt nagy öv, amit dészűnek mondtak, s így jártak ők. Azt mondta apám, hogy hasonlított a románokéhoz, mert ő azt mondta, hogy mikor ők is legények voltak, nekik is ilyen harisnyáik volt s pendelyik, így mondták pendely, olyan kieresztős ing, s rajta a dészű [bőröv] és a románoknak is az volt. S kalap a fejükön.” - Szén Sándorné Köpe Jolán, Bácsfalu (1996)
„Nagyanyám is főzött. Vett olyan kicsi fődedényeket [agyagedény], s kását főzött, s az edénykével együtt küldte a szegényeknek. Arra emlékszek, mint gyermek.” - Bácsfalu, (1996)
„Régebben új, föld csuprot vettek, abba tették a kását, és a gyerekeknek meg öreg néniknek a szomszédban szétosztották. De máma már tehén is csak vaegy van a faluban. Valamikor majdnem mindenkinek volt. Most szegények vagyunk.” - özv. Magdó Mihályné Bálint Katalin, Csernátfalu (2011)
„Csészével együtt odaadták, vagy tányérral. Tejbekása s jól megfahéjozva. Akinek halottja volt, az adta a szomszédba, a rokonságnak, ide-oda. De most elmaradt. Olyan drága lett a rizskása, hogy senkinek se futja. S a tej 500 lej. De akkor mindenkinek volt tehén. Ebből a tekintetből akkor jobb volt.” - Buna Mária, Tatrang (1995)
„Minden áldozócsütörtökön kását főzetek, mese nincs. De hogy miért?” - Gödri-Oláh János, Csernátfalu (2009) „A románok most is csinálják. Amikor pománát adnak, a rizskását csészével együtt adják.” - Gödri-Oláh Jánosné Páter Jolán, Csernátfalu (2009)
„A románok adtak egy csuporba tejbekását vagy kolivát [mézes, diós árpakása]. S azt a csuprocskát meg is tarthattad. Az öregek csinálták, amikor mi gyermekek voltunk.” - Sára Katalin, Bácsfalu (2011)
„Főztük ezt a tejbekását s akkor olyan földedénybe, csészékbe vagy tálacskákba tettek bele, s akkor elvitték vagy elhozták egymásnak a szomszédokba a gyerekeknek. Én szerettem aztot, mindig vártam, hogy hozzanak. Áldoznak valakiért, valamiért. Mi csináljuk. Sokan nem is tudják talán, hogy miért.” - Barta János, Hosszúfalu-Alszeg (1997)
„Nem csak a gyerekeknek vittek tálakba, csiporkákba ajándékba adták az öregeknek, gyermekeknek, akinek vót tehenje, na. De most fennmaradt, tudja, a nép görcsös lett, inkább a tejet eladja, minthogy vaegy kását főzzőn vaegy szegénynek. Azt mondták, hogy megemlékezés a holtakért. Mindenki csinálta, akinek vót tehetsége”, azaz lehetősége, vagyona – mondta 1995-ben a zajzoni (Muszka) Tóth István, aki a Muszka ragadványnevet az orosz fogságnak köszönhetően kapta.
Barcaújfaluban a magyarok nem gyakorolták a szokást, ám mégis különös párhuzamokra világított rá az egykori felügyelő, Erdő György kéziratban maradt visszaemlékezésében.
„Ebben a faluban minden férfi fazekas volt; senki sem tudta, hogy mikor és hol kezdődött; csak úgy maradt apáról fiúra. Folytatta is minden férfi, télen megszakítás nélkül, nyáron pedig ’vetés után’ (ez volt a határidő,) mikor a vetést elvégezték; a kaszálásig még csináltak és égettek egy katlan edényt; ’az úgynevezett pünkösti csiprot’ melynek akkor Fogaras megyében a román lakósság között nagy keletje volt. Az volt az akkori román szokás, hogy a románok a pünkösdjük napján megajándékozzák a keresztgyerekeiket 1–2 csiporral, amelybe mézbefőtt édes búzát raktak, ami ’pománát’ jelentett. Mindenki csiprokot vásárolt. A rozsnyai vásár volt itt a környéken, amely arra az időre esett, s ahova minden fazekas egy-egy katlan csiprot vitt, de sokszor mégsem jutott mindenkinek. A vásár napján az utzákon mindenfelé asszonyok futkároztak egy kis tekenyőcske volt a kezükbe mézesbúzával, s akivel találkoztak, mindenkinek a markába tettek egy adag mézes búzát (pománát osztottak). Minden vásárkor én is kaptam olyant.”
Az a tény, hogy áldozócsütörtökön a románok megemlékeznek a halottakról – egyúttal a háborúkban elesett hősökről is, ezért a mennybemenetel ünnepe a hősök napja is –, illetve, hogy a kásaünnep csak Hétfaluban szokás, arra enged következtetni, hogy ez esetben az együttélés során bekövetkezett átvételről beszélhetünk.
