Háztűznéző Mikolinac Rózsánál Maradékon
Páratlan az a fajta nyitottság, amivel a maradéki háziasszonyok fogadják az embert. Bár legtöbbjükkel van már pár éves ismeretségem, mégis más találkozásnak számít az, amikor a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület küszöbét lépjük át és másnak az is, amikor beszélgetésünk helyszíne az ő saját otthonuk. Az a közeg, melyet hosszú évtizedek alatt tettek olyanná, ami akár több generációnak is az otthon melegét jelenti. Októberi látogatásaim sorában Mikolinac Rózsa is szeretettel és nyitottsággal fogadott, aki készségesen mutatta meg, mit rejt a „kelengyeláda mélye”.
Mivel én főleg az 1940-50-es és a ’60-as évek generációjával beszélgettem, ezért három, esetleg négy egymást követő nemzedék kezén formálódott, lokális hímzésstílust volt lehetőségem megismerni, ami mellett igyekeztem gondot fordítani a pauszpapírok felkutatására is, amiről a mintát vették, hiszen sokat elárulhatnak az adott falu hímzéseinek származási helyéről. Ezek közül Rózsa néninél kimondottan sokat találtam, amiket mára hordókban, feltekerve tárol. Látogatásom azzal vált még különlegesebbé számomra, hogy az ún. trukkolást (drukkolást) magam is kipróbálhattam. Párizsi kék porfestékkel dolgoztam, ami közel 50 éve állt egy kis tálkában és kincsként őrizve azóta is abban van. Egy nyomdaszerű, anyaggal ellátott pecsétet mártottam a porba, majd rávittem a pauszpapírra, amiről az apró, kék szemcsés por átment a vászonra.
