Emberfejek

„… Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”

(Ferenc József utasítása Haynaunak)

Mintha csak a szolgálólányt utasítaná, hozza a reggeli kávét. Ennyi csupán. Egy mondat. Egy gyors parancs...

1849. október 6-án, Aradon, kiemelkedő, de kiemelkedni nem vágyó emberfejek hullottak. Békére vágytak, kis kertre, hűséges kutyára, csókra, ölelésre, irodalomra, jó szóra, muzsikára. Férjek voltak ők, testvérek, tudósok, művészek és apák. Gondolkodó, gondoskodó, „egymás mellett lovagló”, finom lelkű emberek. Okosak, bölcsek, segítőkészek (azok küldték bitófára őket, kiken segíteni „merészeltek”). Őket idézzük. A „tizenhármat”.

Idén rendhagyó az emlékezés a Téglás Gábor Elméleti Líceumban. Szikszai Zoltán történelemtanár időt, energiát nem sajnálva készült, hogy versenyt szervezzen az iskola felsős diákjai számára (V-VIII. osztályosok). 7 csapat jelentkezett (minden csapatban hárman, összesen 21 gyermek).

Előzetesen megkapták a tanulók a filmeket, melyekből készülhettek. A hétfői megmérettetésen Balogh Károly Csaba igazgató úr köszöntötte a fiatalokat, majd Gáspár-Barra Márton IX. osztályos tanuló egy versrészletet (Szilágyi Domokos Sorok a szabadságról) szavalt.

Zoltán úgy gondolta (jól gondolta), nem lesz szükség feladatlapra. Sokkal dinamikusabb, izgalmasabb módon derített fényt arra, ki volt a legalaposabb. Ezúttal azonban a szerencse is közrejátszott, mivel minden csapatnak más kérdés jutott. Ha nem tudtak felelni, a következő csoport „rabolhatott”. Gyorsan pattogtak a lehetőségek, a válaszok, a pontok, a feladványok… az asztalra-és egymás tenyerébe csapások, az „ott kirándultunk”, a „tudom, de nem jut eszembe” felkiáltások.

Az esemény komolyságát a 3 tagú bírálóbizottság jelenléte emelte: Lengyel Ágnes, Fülöp Krisztián és Tófalvi Endre (12. osztályos diákok). Bár a zsűri jegyzetelt, számolt, pontozott, végül egy kedves felajánló jóvoltából, minden gyermek ugyanolyan ajándékcsomaggal a kezében távozott.