Jelenlegi hely

Teljes Babilónia

A Zsil-völgyi bányászat a kezdetektől a virágkorig

/ Szalai Luca /
szalai.luca képe
Pásztorok által gyéren lakott terület, majd világszínvonalú technológiával rendelkező, multikulturális iparvidék. Ez volt a Zsil-völgye a 20. század elején.

A Zsil-völgye 45 km hosszú, a Keleti- és Nyugati-Zsil összefolyásánál szélessége 9 km. Mivel jóval a tengerszint fölött (550-800 m) helyezkedik el, hűvös klímájának köszönhetően mezőgazdasági tevékenységre alkalmatlan terület. Régóta ismert azonban, hogy a hatalmas hegyek alatt óriási mennyiségű, 2,1 milliárd tonna szén rejlik, aminek a fele kitermelhető. II. József 1773-as útinaplójából azonban megtudjuk, miért nem érdekelte különösebben a 18. század emberét az itt fellelhető altalajkincs: „ennek a völgynek a végében, baloldalon, egy csúcson való ásás során kőszenet találtak, ennek viszont nincs nagy értéke egy erdőben gazdag országban…”

Valami hasznot azonban már akkoriban is hozott a Zsil-völgyi szén: az 1778-as utolsó török betöréskor a császári erők úgy próbálták megállítani, lassítani a támadókat, hogy nagyobb mennyiségű szenet gyújtottak Vulkán közelében.

Az ipari forradalom szele azonban a Habsburg Birodalmat is elérte, 1840 körül a Hofmann testvérek és Maderspach Károly bányatulajdonos kutatásokba kezdtek a Zsil-völgyében kőszén után, majd az 1860-as években meg is kezdődhetett a szén ipari méretű bányászata. A legkorszerűbb műszaki és technológiai eljárások kerültek bevezetésre, a szénkitermelés volumenét azonban korlátozta a térség nem megfelelő infrastrukturális összeköttetése a Hátszegi-medencével és Romániával. Hogy a kutatási, feltárási költségek megtérüljenek, szükségessé vált a Zsil-völgyének a közúti és vasúti forgalomba való becsatolása.

Az Arad-Gyulafehérvár, valamint a Piski-Petrozsény vasútvonalak 1868-ra és 1870-re kiépültek, ezen munkálatok elvégzésére a Habsburg Birodalom egyéb részeiről és Észak-Olaszországból is érkezett munkaerő erre a vidékre. Az északi irányú csatlakozáson túl további tervként szerepelt a Zsil-völgyéből a Zsil-szoroson át Romániába is átjárást biztosítani, ezt a Román Állam azonban csak jóval később, 1919 és 1948 között valósította meg.

A szénkitermelés megkezdése előtt  évi 60-70000 szarvasmarhát szállítottak Romániából Petrozsényen át Erdélybe, a bányaipar beindulásával azonban egy korszerű országút kiépítése is szükségessé vált. Ennek megvalósítása a magyar és román hatóságok bevonásával 1890-re fejeződött be, és a mai napig ez az út köti össze Erdélyt Dél-Romániával. Időközben magánvállalkozások által megépült a Petrozsény-Livazény-Lupény vasútvonal is. Mindezen infrastrukturális fejlesztések lehetővé tették a szénbányászat, és ezáltal a Zsil-völgye gyors ütemű fejlődését, aminek meg is lett az eredménye: 1879-től kezdődően öt év alatt két és félszeresére nőtt az éves termelés, ekkorra már a Habsburg Birodalomban kitermelt szénmennyiség 77 százaléka származott a Zsil-völgyéből. 1895-ben jelent meg a térségben a német tőke befolyása alatt álló Salgótarján Társaság, amely a folyamatos fejlődésnek köszönhetően a legerősebb bányaipari vállalattá, az Urikány-Zsilvölgy Társasággal együtt pedig hamarosan az erdélyi szénbányászat uralkodójává vált.

Mivel a térség őslakosai korábban főleg pásztorkodással foglalkoztak, számban és minőségben sem feleltek meg a fejlődő ipari tevékenységbe való bekapcsolódásnak, ezért a Habsburg Birodalom minden tájáról érkezett a Zsil-völgyébe munkaerő. Így lehetett az, hogy a Monarchia idején tizennégy nemzetiség élt a vidéken, tehát egy etnikailag és felekezetileg rendkívül kevert népességgé alakult a szén utáni hajszát folytatók helyi közössége. Zsil-völgyének lakossága a bányaipar beindulása előtt körülbelül 10.000 főt, 49 százalékban görög-keleti és 49 százalékban görög-katolikus vallású lakost számlált.

Az 1870-es népszámlálási adatok már jócskán jelzik, hogy a bányaipar beindulásával a Zsil-völgyébe történő bevándorlás is megkezdődött: ekkor a lakosoknak már az ötöde bevándoroltként lett lejegyezve, ők elsősorban Magyarországról és Ausztriából, továbbá Németországból, Olaszországból és Romániából érkeztek, velük a római-katolikus felekezet aránya 15 százalékra nőtt. 1868-1896 között pedig bukovinai, lengyel, rutén, cseh, morva, osztrák, német, olasz, magyar és szlovák, valamint Erdély más bányavidékeiről magyar és román bányászok telepedtek meg a környéken. Nem véletlen tehát, hogy az 1900-as évek elején tisztségben lévő hátszegi görög-katolikus vikárius, dr. Radu Iacob már Amerikához, „egy teljes Babilóniához” hasonlította Petrozsényt, a Zsil-völgy legnagyobb települését.

Forrás: Mircea Baron, András József, Wersánski Eduárd: Zsil Völgye a XX. század elején (Valea Jiului începutul secolului XX) Editura Universitas, Petroşani, 2013

Fotók: fortepan.hu