A drága lábbelit óvni kell, minden áron
Például, hogy akkortájt még nem volt gumicsizma.
Egyszer régen, a ’90-es évek derekán, tehát úgy harminc évvel ezelőtt volt alkalmam részt venni Visában egy áprilisban megtartott esküvőn, lakodalomban.
Április vége felé jártunk már, de az esemény előtt két nappal óriási mennyiségű hó hullott a falura, ami a tavaszias időjárás miatt intenzív olvadást hozott. Ezt pedig térdig érő sár követte, minek következtében a lakodalmas menet minden résztvevője gumicsizmában jött-ment, vonult fel-alá a faluban. A menyasszony természetesen piros gumicsizmában – felül egyébként tökéletes, hófehér, habos csipkés menyasszonyi ruhában -, a többiek pedig amilyen volt nekik.
Mindenesetre szívet melengető látvány volt néhány öltözet, mint a piros zakó, valamint az élére vasalt pantalló, betűrve a lábszárközépen félig visszahajtott gumicsizmába.
Ez idő tájt egyébként rendkívül körülményes volt egyáltalán bejutni a faluba is, hiszen az odavezető út utolsó tíz kilométerét nagyjából egy óra alatt tettük meg autóval. Mehettél akár gyalog, biciklivel, vagy lovas szekérrel, az út így is-úgy is eltartott egy órát. Nehezen járható földutak, amire ha esett néhány csepp eső, rögvest térdig érő sár keletkezett.
Sár. Visában mindig sár volt. Ezért volt a legelterjedtebb lábbeli a gumicsizma, ami a helyiek szerint nagyjából az ’50-es években vált elérhetővé Visában. De vajon mi volt a gumicsizma előtt? Hogyan küzdöttek meg a sárral. A cipő és a bőr csizma rendkívül drága volt, s ha sár volt, azt azonnal levették még akkor is, ha novemberi cudar hideg és szeles idő volt. Inkább mezítláb dagasztották a sarat, minthogy tönkre menjen az értékes lábbeli.
A helyiek említettek nekem valami „faláb” elnevezésű dolgot.
Faláb? – kérdeztem vissza Az! Faláb!
Fodor Ferenc, vagy ahogy az egész falu hívja „Répa” Feri bácsi egyszer csak a csűr mélyéről előásott egy furcsa szerkezetet, s elém tárta a „faláb” mibenlétét.
Á! Gólyaláb! – kiáltottam fel. Az hát! Faláb! – kiáltotta „Répa” Feri bácsi
Hogy ne eresszem túl hosszúra mesémet, ez volt az a segédeszköz, amivel a permanensen jelenlévő sárban közlekedtek, mielőtt elérhetővé vált a gumicsizma. Szemből nézve, kívülről befelé hajlított, íves, fából készült szerkezet, aminek az aljától 45-50 centiméterre egy taposó lábtartó van. a lábtartótól felfelé, úgy 30-35 centiméterre van a ”faláb” teteje. oda, tehát a tetejére, egy bőr szíjat szereltek, ami, ha rajta áll az ember a taposón, akkor térd alatt rögzíti a „falábat” az alsó lábszárhoz.
A „faláb” alját megvasalták, s a közepéből egy erős szeg kandikált ki, hogy a csúszásveszélyt csökkentse. A „faláb” nem volt kapható a kereskedelemben, azt házilag készítették el. A „falábat” mindenki használta, gyermekek, asszonyok, férfiak, tehát mindenki, mert a cipő, a bakancs, a csizma és egyéb lábbelik igen drágák voltak, azokat igyekeztek kímélni.
A „faláb” igen veszélyes eszköz volt, számos vele történt balesetről számoltak be a visai öregek, de erről majd egy másik írásban „hazudozok”!
