Fut, rohan az idő, pedig még annyi kérdést kell feltenni az idős "bölcseknek"!
Édesapámat nagyon korán, 1986-ban elveszítettem, s ha még ma is élne, 92 éves lenne. Gyakran gondolok rá, rengeteg fel nem tett kérdésemre adhatna választ. De, hát ilyen az élet. Halála egészen váratlan volt, így akkoriban, 22 évesen nem is gondoltam arra, hogy kérdezzem, gondoltam van még idő bőségesen.
Nem volt.
Samu bácsival úgy 30 évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Abban az időben még egészen más arcát mutatta Visa, amire nagyon jó szívvel gondolok vissza. Tudom, mindez erősen nosztalgikus és utópisztikus, mégis visszasírom azokat az időket.
A falu főutcája olyan volt, mint a ’20-as évek Brooklyn-ja, amikor a mindenhonnan érkező bevándorlók nyüzsgő élettel töltötték meg az utcákat.
Na jó, Visának mindössze csak 570 lakosa van, s nem a ’20-as, hanem a ’90-es évek derekán járunk, de az akkori visai élet mégis ezt a párhuzamot hívja elő emlékeimből.Amikor először láttam, már akkor is Brooklyn jutott eszembe.
Lovas szekerek tucatjai jöttek mentek, a szekéren hordó, vagy gabonás zsák volt, de vakítóan csillogó, a használattól a végtelenségig kifényesedett, szemkápráztatóan csillogó kaszákra és sarlókra is emlékszem, a szerszámok mellett a szekéren tarisznya, benne kenyér, hagyma és szalonna, demizsonban pedig isten tudja mi.
Aztán volt aki a mezőre ment dolgozni, mások a malomba őrölni, már-már csúcsforgalomra emlékeztető zsúfoltságra emlékszem. Népes libacsordák uralták az utcákat, sétáltak fel, s alá, s mivel Visában állandóan sár volt, az utcákon akadt elég sok óriási pocsolya, ahol ezek fürdőztek, dagonyáztak, óriási ricsajt csapva fülsiketítő gágogásukkal.
Reggelente a gazdák kieresztették teheneiket az utcára, s a fogadott gulyás kikísérte a csordát a legelőre, öste pedig haza. Ugyanígy történt a bivalyokkal is. Más volt a helyzet a juhokkal. A juhokat Szent György nap táján összeterelték a gazdák, elmérték a tejüket, s egészen késő őszig kint töltötték idejüket a legelőn, ahol a fogadott juhász ügyelt rájuk, fejte őket, s a tejükből sajtot és túrót készített, amit a mérés alapján osztottak szét a gazdák között.
No, persze akkoriban még mindenkinek volt lova, tehene, bivalya, csacsija (szamár), juha, libája, rucája, majorsága, nyula, mindene. Volt földje is, ahol állatai takarmányát megtermelte.
Ma már nem így van.
Nincs juhmérés, nincs tehén, nincs bivaly, nincsenek libacsordák, nincsenek pocsolyák, és nincs sár sem. Már csak egy gazda van, aki lovat tart, már csak egy szekér van az utcán.
Nincs mit tenni, ilyen az élet. Így kopnak ki a régi dolgok, így tűnnek el régen volt szép szokások, hagyományok. Így hagynak majd magunkra minket ikonjaink is.
„Selyem” János, „Répa” Feri, „Nyuszi” Árpi, Papp Samu, Takács Marika, „Páskuj” Marika, és a többi visai bölcs. Minden nap úgy kelek fel, hogy bár csak le ne késsek feltenni a még megválaszolandó kérdéseket.
Papp Samu bácsi a szállásadó gazdám. Idén töltötte be 88. életévét. A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként három éve lakom nála. 2023-ban Magyarország Kormánya a „Népművészet Mestere” díjjal jutalmazta.
Samu bácsi Visa ikonja, aki zseniális táncos, zseniális énekes, aki minden reggel a biblia olvasgatásával kezdi napját, aki rendkívül bölcs ember, hihetetlenül őszinte és korrekt, akinek minden szavára figyelek, – s kihasználva mindennapi együttlétünket – állandóan kérdezek, énekeltetem őt, meséltetem, nehogy elszalasszam a fontos és felteendő kérdéseket, mint annak idején édesapámmal.
Az Isten éltesse Samu bácsit!
