A méhkas mint közösségi lét és emberi sors szimbóluma
Mi emberek egy párhuzamos világban élünk társainkkal, a Földünk élőlényeivel, csodáljuk vagy utánozzuk őket. Az én csodálatom tárgya a méhek világa, a méhkas formai és tartalmi szépsége.
A kaptárokról I.
Graves szerint az aranygyapjú megszerzésére felkerekedő Argonauták közt volt egy attikai-athéni bajtárs, Butész. Arról nevezetes, hogy egész Görögország-szerte ő értett a legjobban a méhekhez, a mézkészítéshez. Útjuk során többféle mézet is megkóstolt és az argonautáknak részletesen elemezte a különböző fajták jellegzetességeit. Természetesen, az otthoni, himettoszi méznél nem talált jobbat… Szeretettel és értően mesélt a méhekről, szokásaikról, okosságukról, hasznos-gyógyító voltukról.
Graves szerint Butész alakja és a hozzá kapcsolódó ősi tudás valahonnan a Kr. e. X. század környékéről érkezik hozzánk, amikor a vadméheket a görögök először kezdték tudatosan háziasítani. Otthonukhoz igazítani és otthonuk képét látni bennük.
A kaptárokról II.
Nemes László Tihanyban készült kaptár-sorozatának születésekor, az alkotó folyamat első részénél voltam csak jelen. Már az első két kép is lenyűgözött, később pedig a sorozat gazdagodásával egyre mélyült és megragadóbb lett számomra ez a sok, kúp formájú, összefogott kompozíciójú alkotás. Eleinte csak óvatosan nézegettem, vonzott a tömörsége, biztonsága és közben a szilárd, stabil formát behálózó élet, a hálózatos finom vonalak, amik beborítják a kast és a terét is. A kis, színes csomópontok, a finom visszafogottság és eszköztelenség. És főként az, hogy a képek kicsinysége ellenére is erejük kisugárzó volt.
És közben mögéjük került a jelentés is, vagy az ihlető gondolat: a nemzeti összetartozás, aminek ünnepe éppen akkoriban volt. A kaptár, ami a méhcsaládnak ad otthont, ahol mindenkinek saját dolga van, ahol rend uralkodik és közben rendetlenség is, és ahol mindenki egymásra utalt.
A kaptár, aminek belseje zárt, mások elől rejtett.
A támaszpont és a kirepítő fészek.
A biztonság és a megvédendő otthon, ahol az utódok nevelkednek és ahol a sok begyűjtés eredménye, a méz születik.
Az értéktermő közös munka.
A saját kaptár, ami a miénk.
A kaptár, ami megrepedt és mégis él. Amit sebek értek, de nem pusztítottak el. Sebesülten is életet tart magában. Szétválasztva is egyben marad. A sok méh egyéni röppályája, életútja szinte összehálózza, gyógyítja.
Egy-egy kaptáron ősi minták derengenek fel, archaikus töredékek, barlangrajz-szerű, lemeszelt freskók: régi történetek, emlékek, egy közösség élményvilága.
Hieroglifák, rovások, látható-kivehető és kopottabb részletek. De inkább talán csak sejthető bármi is.
Vízszintesnek ható vonalak, korszakhatárok.
Kultúra, hit, történelem, művészet. E kaptárhoz kötve, egybeszövődve a kaptár falával, létével.
Támaszok, apró szálkák, sáncok, védművek emlékei. Tatár ellen, husziták ellen, török ellen, labanc ellen. Néhány támaszték elhullva bár… de törve nem.
Intenzív belső élet, lobogó lángnyelvek és komor, de pontosan lekottázott kinti világ.
A kaptár hasadottsága út felfelé, kürtő, világosság kapuja.
A talajon hamuvá omlott támaszok. Talán a belső tűz hamvasztotta el őket. Talán elfáradtak.
Az élet és erő belülről fakad.
A kaptár felfelé nyitott, nyújtózik és befogad.
Nem zárt a kinti világ elől, de megszűri azt.
Szinte sugárzik.
A kaptár belső világa bonyolult, összetett szellemi-spirituális világ. Szintek, síkok, mélységek és ezek kapcsolódásai, állandó mozgás, zizegés, rendeződés és kavargás. Mindennek van egy világos tengelye és ez tartja egyben az építményt: egy vertikális kürtő. Elsötétülve, megvilágosodva, de túlfutva a kaptár határain is.
Alulról impulzusok, ingerek érkeznek, kisebb-nagyobb sötét és kivilágosodó foltok, sűrűsödések viszik tovább. Feljebb szintek válnak külön, értelmezések. Káoszból kozmosz.
A kaptár felső regisztere alázatosan és szelíden hajlik e kürtő felé.
A kaptároktól III. A méhkas
Mi emberek egy párhuzamos világban élünk társainkkal, a Földünk élőlényeivel, csodáljuk vagy utánozzuk őket. Az én csodálatom tárgya a méhek világa, a méhkas formai és tartalmi szépsége.
A saját kifejező eszközeim segítségével szimbólumként állítottam magam elé a méhek nagyon szigorú, racionalitáson alapuló ösztönös törvényszerűségét és egységét: egyetlen lehetősége a létnek és a túlélésnek.
Az emberi társadalomban az ésszerűség mellett a szeretet és a gyűlölet harcából áradó katarzis jelenti az életet. Humán létünkben az életben maradás ösztönét jelenti az a belénk kódolt genetikai ösztön, a teremtés ösztöne, amit meghatároz mindazon eszme, filozófiai tobzódás aminek részesei vagyunk. Ez segítette át évezredek, évszázadok humán tartalmát egy remélt és sokszor esetleges jövő irányába.
A mi „földi méhkasunk” jelene és egész léte a teremtés és pusztítás helyszíne.
A szeretet és a gyűlölet antagonisztikus egysége határozza meg emberi fajunk genetikai örökségét, így a jövőnk nem más, mind a múltunk.
Ha a világunk a szeretetre épül megmaradunk, ha a gyűlölet győzedelmeskedik akkor elpusztulunk…
