Ez a feladat több, mint egy munka, hiszen minden ösztöndíjas szeptember közepétől azon a helyen fog élni az elkövetkezendő kilenc hónapban, ahová megbízatása szól. Ösztöndíjasnak lenni nem huszonnégy órás műszakot jelent, hanem sorsközösséget az ott élő magyarsággal, s még ha ideiglenesen is, de egy új otthont, új kihívásokkal, reményekkel.
Számomra a Felvidék és Zoboralja jelenti ezt az új otthont. Két év után már nem idegenként vagyok itt. Tudom mi a feladatom, s aki ismer tudja, hogy ez a feladat egyben szívügyem is. Mégis egy új lendülettel szeretném elkezdeni harmadik ösztöndíjas időszakomat.
Vidéken sokan megtapasztalják, hogy még évtizedek múlva is számon tartják, hogy ki az, aki nem odavalósi. Nem túl szép kifejezéssel élve „gyüttment”. Városi lány vagyok, de mindig vonzott a vidék, az eredendő tiszta értékek, az az ősi bölcsesség és tisztesség, ami kiveszni látszik a világból. Korábban is éltem vidéki környezetben, ahol megtanultam tisztelni a szokásokat, az ott élő embereket.
Megtanultam, hogy milyen egy kis közösségben együtt élni, alkalmazkodni, elfogadni egymás hibáit és értékelni egymás erősségeit. Nem könnyű, de épp ez a szépsége! Kis helyen, kis közösségben élni hasonló, mint nagy családban élni. Meg kell tanulni lemondani, megbocsátani és bocsánatot kérni is. Meg kell tanulni szeretni egymást, s ez a nagy család hiszem, hogy befogadni is képes.
Nem gyüttment leszel, hanem veled eggyel többen leszünk. Mint mindenki, egyedi és értékes tagja lehetsz ennek a nagy családnak. Akik ezt megélik, valóban új otthont találnak, ahol megnyílnak az ajtók, megnyílnak a szívek. Így lesznek a gyüttmentből olyanok, akik jöttek és maradnak.
Zoboralján sokat tanulok az itt élő emberektől. Mindenekelőtt a föld szeretetét és a hűséget, földhöz, magyarsághoz. A magyar emberek, akik ma itt élnek, nemzedékről nemzedékre nem csak családjukat, hanem szülőföldjüket is odaadóan és áldozatkészen szerették. Ahogy Esterházy János olyan szépen mondta:
„Mi előttünk, magyarok előtt az a föld, amelyen elődeink verítékeztek, mindenkor szent kell, hogy legyen. Nemcsak, hogy ebből a földből, ebből a talajból nőttünk ki, de azzal teljesen össze is nőttünk.”
Mély tiszteletet érzek az ősök iránt, akik a temetőkben nyugszanak. Ezek a magyar emberek szülőföldjükért, magyarságukért készek voltak lemondásokat vállalni, elviselni a megaláztatásokat, a terheket is. Tisztelet azoknak, akik hűségesek voltak szülőföldjükhöz és magyarságukhoz.
Egy fa akkor erős, ha épek és mélyen a földbe nyúlnak gyökerei. Ámulva láttam, hogy egy-egy zoboraljai családfa hány generációra nyúlik vissza. Csodálattal hallgattam a történeteket halottak napján a temetőt járva. A vissza-visszatérő családnevek mellett arcok és sorsok is kirajzolódtak előttem. Dédszülők, ükszülők, szépapák és szépanyák, másod, harmad unokatestvérek. Milyen nagy érték ez! Az emlékezet, a haza, a szülőföld varázsa, az erős gyökerek amit csak a „maradók” bírnak.
Egy új világ tárult fel előttem, amikor megismertem Zoboralja településeinek szőlőhegyeit, gyönyörű gyümölcsöseit, amit a családok gondoznak. A munka szeretete és a szorgalom, amit itt sokszor tapasztalok egy újabb olyan érték, ami az itt élő magyarság kincse. Talán furcsa lehet, hogy ezt mondom, mert ez természetes az itt élők számára. De mégis ebben is van valami ősi és tiszta. Ez a szorgalom nem egyenlő a pénz utáni hajszával. A földdel, a családdal és a Teremtővel való együtt munkálkodást jelenti. Élni akarást.
"Ha szenvednünk kell magyarságunkért, panasz és zokszó nélkül tesszük ezt, mert mentül szilárdabban állunk ilyen körülmények között Isten adta jogaink alapján, annál értékesebb tagjai leszünk a nagy magyar közösségnek… "-írja gróf Esterházy János 1939-ben. Zoboralja mára szórvány vidék, mindig is nyelvhatár volt, ma már nyelvsziget. Alkalmazkodásra szükség volt és ma is szükség van, de ez nem jelenthet megalkuvást. Magyarok vagyunk és magyarok maradunk.
A sziklára épített ház ellenáll a viharoknak. A legszilárdabb alap a hit megtartása, a megtérés. Nem tudok néptáncolni, nincs jó hangom, hogy a szebbnél szebb zoboraljai dallamokat tanítsam a gyerekeknek. Nem dönthetek senki helyett a politikai választásokon esélyt adva a magyar képviseletnek. Más gyermekét nem írathatom magyar iskolába.
Engem Isten és Esterházy János tisztelete hívott és vonzott a Felvidékre. „Hitemet nem veszítem…” -írta azon a cédulán, amit a családja első életjelként kezében tarthatott a Moszkvába, majd a Gulágra hurcolt szerettüktől. Bár mindenétől megfosztották, mindentől és mindenkitől elszakították, a hite nem függött a körülményektől. A hitét és szeretetét a felvidéki magyar család iránt megtartotta Szibériában és Csehszlovákia börtöneiben is.
A legnagyobb szeretettel életét adta barátaiért, értünk! Innen származott, értünk maradt itt, értünk vállalta az áldozatot, értünk ajánlotta szenvedéseit - ahogy mentorom ifj. Dr. Csámpai Ottó is gyakran hangsúlyozza az Esterházy János Zarándokközpontba látogatóknak. Paulisz Boldozsár a zarándokhely alapítója ezt felismerve tette fel a kérdést:
Ki temesse el, ha nem mi, zoboraljai magyarok? Áldozatos munkájának jóvoltából 2017 óta Isten szolgája Esterházy János hamvai Alsóbodokon nyugosznak. Bízom benne, hogy vértanúink, hitvallóink erőforrás lehetnek számunkra. Izajás könyvében olvashatjuk a Gondviselő Istenről: „A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. Az ő tanítására várnak a szigetek.”
Az erős hit nélkül a mély gyökerek is kiszáradnak és a legnagyobb fák is derékba törhetnek. De a hit a gyengét is képes megerősíteni, szereti és felemeli a kicsiket. A keveset nem beolvasztja, hanem általa ízessé teszi a sokaságot és kovászával formál, nemesít. A zoboraljai magyarok rendszeresen összegyűlnek a templomaikba, a búcsújáró helyeken. A nyitrai Kálvárián, a Máriavölgyben vagy Kistapolcsányban a Kármelhegyi Szűzanyánál vagy éppen Alsóbodokon Isten szolgája Esterházy Jánosra emlékezve.
Alázattal járják a keresztutat és lassan ízlelgetve a szavakat imádkozzák a fohászokat, hangosan éneklik a dallamokat és egyenes gerinccel a magyar Himnuszt. A nagyszülők elviszik az unokákat és megtanítják őket imádkozni magyarul. Adja Isten, hogy megőrizzük hitünket! Isten áldd meg a magyart, áldd meg Zoboralját!
