Bölöni Mikó Samu szemtanú emlékezete
“A következő nagyértékü, történelmi becsü feljegyzések Erdély legsötétebb napjainak valósággal a keresztmetszetét adják. Mint valami reflektor, ugy világitanak bele az erdélyi kérdés, jobban mondva a magyar-oláh viszony mélységeibe. A magyar humanizmus és oláh gyűlölet összeütközését Zalatnán 800, Abrudbányán 1200 védtelen magyar kiontott vére tette örökké elfeledhetetlenné.”
1848. március 15. szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetett a haza minden polgárának. Ennek ellenére az oláhság fegyverre szólította fel népét és iszonyú kegyetlenséggel kezdték el gyilkolni a magyarságot, nem kímélve kort, sem nemet. Kisenyeden kezdték meg útjukat, majd Zalatnára mentek tovább, ahol a magyarok csekély számú polgárőrsége hamar átadta a fegyvert a tízezernyi főt számláló oláhoknak, hogy tartsák fenn ők a közrendet. Az oláhok esküvel ígérték meg, hogy nem bántják azokat, akik Zalatnáról el szeretnének menni Gyulafehérvárra. 800 fő igyekezett elmenekülni az ígéret reményében, de nem sokáig jutottak, mert a fegyveres oláh kísérők Preszáka (Ompolgyepű) falu mellett egy tarlón lemészárolták őket. Néhány hónap elteltével ez a borzalom megismétlődött, amikor is Avram Iancu serege a közeli Abrudbánya ártatlan népét gyilkolta meg hasonló szörnyűséggel.
E két esemény óriási pusztítását az említett szemtanú, Bölöni Mikó Samu emlékezete alapján is megismerhetjük. Bölöni Mikó Samu abrudbányai származású volt, feleségéhez hasonlóan. A helyi viszonyokat jól ismerte, a zalatnai kincstári kohó vezető tisztviselője volt 1848-ban. Először Zalatna, majd Abrudbánya pusztulását élte át, s talán ő az egyetlen, családjával együtt, aki a gondviselés különös kegyelméből két szörnyű népirtás borzalmaiból is megmenekült szerencsésen.
A feljegyzések írója az oláh nyelvet és az oláhság vezető embereit személyesen is ismerte. Nem volt irántuk ellenséges érzületű, hisz a leírásából jól látható, hogy még a szörnyűségek ellenére is elismeréssel és hálával emlékezik meg több oláh származású ember humánus magatartásáról. 1849 után sem volt oláhgyűlölő, amikor már nyomós indoka is lett volna rá.
A borzalmas események részletességére nem szeretnék kitérni, nem ez a cél, hanem felhívni a figyelmet arra, hogy ez a vidék milyen mértékben pusztult az 1848/49-es forradalom alkalmával. Érdekességként azonban megemlíteném, hogy a viharos eseményeket követően Avram Iancu – olvashatjuk az emlékiratból – az eseményeket túlélő magyarok alamizsnáiból élt Abrudbányán. Ebből is látszik, hogy a magyar humanitás még 1848/49 rémségei után is megmaradt és az abrudbányai maradék magyarok szánakozva néztek arra a Iancura, akinek fegyveres népe minden családban véres sebeket ejtett. Az itt élő magyarság mindig is jó viszonyt ápolt a helyi románsággal, mely a mai napig fennmaradt. Emberségesek voltak, melynek következtében nem számított a nemzeti hovatartozás. Talán ezért is voltak annyira “segítőek” az oláh vezérrel már akkoriban is, aki öntudatlanul is megérezte, hogy a magyarok őszintén sajnálkoznak rajta, ellenben a saját véreivel, akik 1849 után vezérüket rútul cserben hagyták.
Bölöni Mikó Samu történetében csak azt mondja el, amit saját maga is megtapasztalt. Nem a nyilvánosságnak szánta kéziratát, hanem csak a maga és családja számára kívánta megörökíteni a velük történteket. Írásának fontosságát az is bizonyítja, hogy élményeit közvetlenül az események után írta meg, amikor azok még frissen éltek emlékezetében. Nem történeti munkáról van szó, joggal feltételezhetjük, hogy arról sokkal többről: izgalmas, részletes írás az akkor történtekről, értékes adatokkal a borzalmas gyilkosságokról.
Abrudbányán az elveszített lélekszám mellett az egyházakat igen nagy mértékben sújtotta a pusztítás. Az egyházközség történetének, nemzeti közművelődésüknek soha ki nem pótolható emlékei vesztek el, leégtek a templomok, a legrégebbi okmányok, jegyzőkönyvek, oklevelek megsemmisültek.
„A csekély számban életben maradottak mindenekből kifosztatva földönfutókká lettek, semmit sem menthetve meg az annyi évek fáradságából egyebet a csupasz életnél.”
A szomorú múlt ellenére az abrudbányai magyarság a mai napig él és harcol fennmaradásáért. Talán e rettenetes történeti események hatására vált ez a közösség ennyire életképessé és élni akaróvá? Találgathatnánk. Az minden bizonnyal elmondható, hogy nagy mértékben befolyásolták az 1848/49-es események a közösség életét, és a környék magyarságának helyzetét. Ha akkor nem így történnek a dolgok, lehet ez a vidék kevésbé tartozna ma a mély-szórványhoz Erdélyben.
A témáról bővebben:
- Gábor Ferenc: Abrudbányai református egyház története.
- Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia, 1849.
- Marjalaki Kis Lajos: Zalatna és Abrudbánya pusztulása 1848/49-ben. Bölöni Mikó Samu szemtanú egykorú kéziratából.
