A deliblátói homokpuszta, az egykori Magyar Szahara
Kevesen tudják, hogy a helyi magyarság életében nagy szerepet játszott a Kárpát-medence különleges természetvédelmi területeként is számon tartott „Magyar Szahara”. Ez a különleges, egykor homokdűnékkel borított homokpuszta Belgrádtól 60 km-re, a történelmi Bánság dél-nyugati vidékén helyezkedik el. Kiterjedése megközelítőleg 350 km².
A homokpuszta 1912-óta természetvédelmi terület
A térség elsivatagosodása a 18. századra tehető, amikor a török csapatok maguk mögött felgyújtották, majd a németbánsági határőrezred megszervezésével, szerb és román állattartó lakosok telepedtek le. Az így kialakult helyzetnek köszönhetően az erdők pusztulása nagyon felgyorsult. Olyannyira, hogy II. József elrendelte a homokvidék fásítását, ezáltal a futóhomokkal borított puszta a királyi kamara birtokába került. A tényleges fásítása a kiegyezést követő évtizedekre maradt. Az orsovai és lugosi magyar királyi erdőgazdaság szakmai irányításával 5200 holdat erdősítettek, többnyire akác, nyár és fekete fenyő telepítésével.
A múlt század végén, a filoxéra terjedésével, Magyarországon legelőszőr a délvidéki szőlők estek áldozatul a betegségnek, mely e vidéket mint nagy bortermelő közösségeket, igen érzékenyen sújtott. Amikor megállapítást nyert, hogy bizonyos homoktalajok védettek a járvánnyal szemben, akkor a figyelem a homokpuszta felé fordult. Így a fehértemplomi gazdák szőlőtelepítés céljából létrehozták a Sauenwald telepet, melyet a telepítő szőlősgazdájáról Sauenwald Jánosról neveztek el. Ekkor a magyar kormány részben a környék szőlősgazdáinak kárenyhítése céljából, másfelől, hogy a déli végeken kellő teret nyissanak a magyarságnak, telepítési tervet dolgoztak ki. Ennek hatására jött létre újabb 5 telep. Gajtás határában Pálffytelep, Dubovác határában Emánueltelep, Mramorák határába Sziváktelep, Karlovác határában Wekerletelep és Izbistye határában Fejértelep.
A kincstári terület parcellázásával keletkezett telepeket olyan politikusokról nevezték el, mint Pálffy Elemér országgyűlési képviselő, Emánuel Sándor járásbíró, Wekerle Sándor miniszterelnök és Fejér Miklós államtitkár személyéről, akik részt vállaltak a homokra épült tanyasorok kolonizálásában. A telepesek többnyire Balatonfelvidék, Bácska és Bánát magyar falvaiból érkeztek, de csatlakoztak a filoxéra folytán elszegényedett sváb szőlősgazdák, akik munkáját csaknem kilátástalanná tette az anyagi elnyomorodás. A homokhátság új lakói kezdettől fogva hegyközségi szervezetbe tömörültek, melynek élén a hegybíró állt. Az első szőlőültetési kísérlet 1885-ben történt Sauenwald- és Pálffytelepen, de jó szaktanácsot nem kapva, minden szakértelem nélkül, a dolgok rosszul alakultak. Ezért a következő években szőlészeti, borászati, méhészeti, háziipari tanfolyamot szerveztek, ugyanakkor a településeken közcélokra szolgáló telkeket alakítottak ki állami iskola, óvoda, katolikus templom, parókia, községi piac, jegyzői lak, faiskola, temető, epreskert, dögtér, gépműtelep, községi legelő és szántóföld létesítésére.
A futóhomok azonban a továbbiakban is rengeteg gondot okozott. A védekezés szükségessé tette a gazdálkodás szabadságának korlátozását, ezért a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium által kiadott rendelet a következőket tartalmazta: ”… a telepesek kötelesek a szántóföldeket a frissen trágyázott területek kivételével, ősszel rozzsal bevetni és annak azt a részét, mely tavaszi veteményekre fog felhasználtatni, tavasszal alászántatni. Kötelesek továbbá a termelt szalmát, trágyát kizárólag telephelyükön vagy szőlőjükben felhasználni. Kecskét, juhot egyáltalán nem, sertést csak az udvarukon vagy a legelőnek a kincstár által kijelölt helyén tarthatnak. Egyáltalán kötelesek telephelyük mívelésénél a kincstári szakközegek utasítása szerint eljárni, a keletkezett homokfúvásokat pedig betakarni vagy megkötni…” (29. évfolyam, 1910.)
A homokpuszta felszínét vékony növénytakaró borítja, mely a történelem folyamán nagyon sérülékenynek bizonyult, ugyan is 1928-ban, Wekerletelep közelében felszakították a füves gyepet és a homok pár nap eltelével betemette a Kevevára-Petre között lévő vasúti vágányokat. Hasonló elővigyázatlanság következtében más telepek jövője is kilátástalanná vált.
Egykori szőlőművelésre szánt dűlő és artézi kútásás Fejértelepen.
Mivel a telepítési akció legnagyobb gondját mégis a víz hiánya jelentette, ezért különböző módszerekkel próbáltak artézi vizet hozni a felszínre. A vidék román községeiben elterjedt módszer volt a lóvontatásos járgányos kút. A módszer lényege, hogy a fogaskerekes szerkezetet a folyton körbejáró igavonó tartotta mozgásban, így több méter mélyről is friss vizet hoztak a felszínre. Fejértelepen az 1890-es években létesült az úgynevezett járgányos szerkezetű Ferenc Jóska kút, majd 1926-ban egy különleges szerkezetű, szélenergiával működő motoros kutat építettek. A víz nagyon drága kincsnek bizonyult, hiszen kezdetben a kút előtt egy esküdt ült. Az érkezők neki adták a vízhasználati cédulát, majd hordóval hordták haza a vizet.
A mostoha természeti viszonyok ellenére a telepek népessége 1910-ben 1176 fő volt: Ebből Fejértelepen 946 fő, Emánueltelepen 141 fő, Wekerletelepen 63 fő, Sziváktelepen 12 fő, Pálffytelepen 8 fő, Sauenwaldtelepen 6 fő élt. A helyi szőlőkultúra kialakításában fontos szerepük volt a bánsági sváboknak. Közülük kerültek ki a tehetősebb gazdák, akik nagyon értettek a szőlőhöz, s valószínűleg ők hozatták a már említett vízkiemelő szélmotort is. Sajnos, a II. világháború végén a németek kitelepítésével az ültetvények kipusztultak.
Emánueltelepi régi ház és Fejértelep szimbóluma, a szélkút.
Elkeseredésükben a gazdák közül sokan továbbálltak, de csodával határos módon, a homokra épült telepek közül kettő ma is él. Fejértelepet (Šušara) 2011-ben 333 fő lakta, kijáratuk Versec irányába van, magyar iskolája alsó tagozatos összevont osztályt tart fenn. Emánueltelepet (Šumarak) 2011-ben 161 fő lakta, az akik egykor a bácskai Horgos, Martonos és Királyhalma települések leszármazottai. Mára üdülőfalu lett, ahogy a többi telepes falu, melyek történetét és létét napjainkban a homokdűnék takarják. Ez a jelenlegi állapot erősen közrejátszik abban, hogy a még megmaradt két telepes falu magyarsága iskola, templom és művelődési egyesület nélkül asszimilálódjon. Talán egyetlen kilátásuk a turizmus fejlesztésében kereshető. Különleges és egyedi tájon élnek, melynek homokbuckái ritka növény- és állatfajoknak nyújtanak menedéket.
Bibliográfia:
Kalapis Zoltán (Magyar szó, 1978.05.23.): A továbbélés reménye
R.Ő. (Borászati Lapok, 1895.08.25.): A deliblati szőlőtelepítés
Ligeti Gyula (Borászati Lapok, 1899.05.07.): Deliblat
Gábor József (Borászati Lapok, 1910.09.04.): Néhány délvidéki megyénk szőlőtermelése
Jeszenszky Béla közgazdasági előadó jelentéséből (Földművelésí értesítő, 1895.05.05.): Temes vármegye közigazgatási állapota az 1894-ik évében
Magyar Királyi Földművelésügy Minisztérium (Statisztikai Évkönyv, 1902): A minisztérium működése
Magyar Királyi Földművelésügy Minisztérium (Statisztikai Évkönyv, 1903): A minisztérium működése
Tari István (1983.04.12.): Homokba kapaszkodva
Paládi Kovács Attila (2014.06.): Tájépítés és nemzetiség a Dél-Bánságban (1880-1914)
