Azok kedvéért, akik most értetlenül tekintgetnek jobbra, meg balra, tekergetik nyakukat maguk körül, mert fogalmuk sincs hova tegyék ezt a címet, hogy továbbra már ne kelljen disztingválniuk, mint Börcsöknek a bográcsba, ide teszem ezt a linket, amiből (vélhetően) egyből nyilvánvalóvá válik minden... https://www.petofiprogram.hu/galeria/kepek/az-aradi-piroska-esete-csala…;
Kihasználva a gyönyörű téli időjárást, nagy izgalommal tértem vissza a címben illetve az iménti linken is megénekelt helyszínre. Az őszi élmények emlékeinek tudatában, vajon nagy csalódást okoz-e ez a téli környezet? - bukkant föl bennem a félsz, miközben készülődtem erre a sétámra. De, talán nem lesz itt semmi probléma... Már a Maros-part sejtetni enged valamit az elkövetkezendő szépségekből, a fák közé beérve azonban megszűnik számomra a teljes külvilág.
Csak a lépéseim nyomán előcsalt hóropogás monoton neszezésének hallgatása, a fehér háttérre rajzolt sötét fatörzsek "vonalkódjának" szemlélése jelenti most számomra a teljes információfogyasztást. Néhol szétszóródott csöppnyi piszkosarany levélhullák csoportjai pettyezik a vadak nyomától érintetlen aprócska hósíkokat, máshol rókatappancsok, fácánvirgácsok lenyomatai viszik tova magukkal a tekintetemet. Időnként finom zúzmaraszitálás frissíti arcom, vagy valami ragadozómadár kurta rikácsolása zökkent ki egy-egy pillanatra ebből a varázslatból. Az enyhe ködlésből lassan tűnik elő a Maros, aminek a partjához leérve egy (talán) szürke gém riad föl jöttömre.
A termetes madártest közvetlenül a víz színe fölött, saját "vízi képmását" kísérve, tágra feszített szárnyait lomhán mozgatva, méltóságteljesen vitorlázik át a túlpartra. Fejedelmi hatás gyakorol a tekintetemre, képtelen vagyok elszakadni tőle... Erre nem számítottam; fényképezőgépemet hanyagul "viselve", lemaradtam ennek a pompás látványnak a megörökítéséről. A hasonló fiaskót megelőzendőn gyorsan készenlétbe helyezem a fotómasinámat, úgy andalgok tovább... A kezem már alaposan rádermedt a szerkezetre, mire a következő téma elém kerül néhány vadkacsa "személyében"...
Aztán fölgyorsulnak az események: kócsagok, darvak, kárókatonák kezdik el tarkítani a vizet a partot, a jégtáblák közt és a havon egyaránt. Az iménti megugrott darura dermedt ujjaim hamar megélénkülnek amint munkát lelnek az objektívvel, a különböző vezérlőgombokkal babrálva. Visszafelé indulva, nagy ívben kanyarodok el a folyóparttól és kisvártatva a lépteimmel megzavart surrogó a hó neszezésébe, valami más monotonitás, a távoli forgalom folyamatos surrogása keveredik. Ejjjh... Búcsúzóul még valami csahos bolhazsák is gorombán tisztel meg figyelmével, azonban egy alkalmi husánggal hamar eltérítem sötét szándékától.
Ha ez az attak és kicsivel odébb a ködbevesző léptekkel elhaladó garabonciás látványa még nem is, azonban a sárba ragadt és abban az állapotában magára is hagyott terepjáró hamarosan elébem toppanó képe, végérvényesen visszazökkent a megszokott világomba... Azonban erről nem sok mondanivalóm van...
(Hazaérve, a képeket visszanézve, megrökönyödtem egy pillanatra: a megdermedt igyekezetemben, az elgémberedett ujjaimmal, tán csak nem állítottam el önkéntelenül is valamit a fényképezőmön, hogy csupa fekete-fehér fotót látok most viszont a számítógépem monitorján? Ez volt az első reakcióm... Aztán figyelmesebben szemlélve a képeket rájöttem, hogy valójában színes fotográfiákkal van dolgom, csak a téli táj tűnik föl monokróm-valósággént ezeken a felvételeken...)
