Valamit el kell mondanom: Dominik jön értem 3-kor, hazavisz, aztán mama befonja a hajam, felöltözünk szépen, aztán jövünk vissza az iskolába. Talán szüksége volt arra, hogy többször (minimum 3-szor) elmondja, miképpen zajlik a péntek. Talán így könnyebb volt megjegyezni. Talán ő is izgult kicsit.
Akárcsak a többiek. Sokaknak ez volt az első alkalom. Az első táncgála. A Csipkebogyók közül egészen sokan, 2026. május 15-én, a Dévai Néptáncmozgalom tanévzáró gáláján első ízben léptek a színpadra. Az apró (Csipkebogyó csoport) és nagyobbacska diákok (a Rózsabokor csoport) tavaly és idén tanult, dél-alföldi, nyárádmenti, vajdaszentmihályi, szilágysági táncokkal nyűgözték le a közönséget. A közönséget, aki a látottakat vastapssal jutalmazta, mely afféle „hungarikum”.
Másutt nem szokás. Vagy ha szokás is, nem így, nem ennyire ütemesen, hangosan, összehangoltan, kollektíven. Itt, Hunyad megyében a gyerekeknek a vastaps szinte mindig jár. Járhat is, mert igazán szép teljesítmény a napi 8 órányi tanóra végigülése és sok-sok házi feladat megírása után még a táncokat is megjegyezni, begyakorolni, hetente próbára járni, figyelni.
S ahogyan a kicsi leánykák és legénykék megérdemlik a tapsot, ugyanúgy megérdemlik a tapsot a felnőtt lányok, anyák, asszonyok, Kacsó Renáta és Mészáros-Szabó Annamária, akik minden héten mosolyt csalnak a pici arcokra. Szintén megérdemlik az elismerést a férfiak, az apukák, Kacsó Lehel és Nisztor Sándor, akik felvállalták, hogy átadják a „legényes” tudást, segítik a tudásátadást, kezelik az eszközöket, a hangtechnikát. S végezetül jár a taps azoknak a szülőknek, nagyszülőknek, testvéreknek, akik hordják-viszik a táncpróbákra a gyerekeket, akik fontosnak tartják a mozgást, a magyar népi tánc elsajátítását, a hagyományápolást.
