Tavaly, ilyenkor, május elején, a vajdahunyadi magyar házban láttam őket. Mosolyognom kellett. Akkor még… Bíztam benne, senki nem veszi észre. Lepleztem. Lefelé tekintettem. Ők is mosolyogtak. Nem ránk, nem kifelé. Egy belső, meghitt körben voltak. Egymásra mosolyogtak. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy valamit jelezzenek, sugalljanak… A szemkontaktus volt a legkézenfekvőbb, legelfogadottabb módja annak, hogy kifejezzék szimpátiájukat. Egymásra tekintettek. Szerelmesen, szeretetteljesen, félszegen, kacéran, bizalmasan. Nem érintették egymás karját, vállát, nyakát, csípőjét, derekát.
A férfiak nem emelték fel a nőket, saját testük és férfitestük körül nem pörgették őket, nem bújtak át a lábuk között, nem dörgölőztek hátulról hozzájuk és nem leheltek csókot rájuk. Vastag brokát- és tükörbársonyruhát, csizmát, kis cipőt, kalapot viseltek és aprókat léptek. A lányoknak, nőknek, asszonyoknak alig volt ki valamijük, mégis… Legyeskedtek körülöttük. Nem mellel, combbal, bokával… valami mással, lényükkel, elérhetetlenségükkel csábítottak.
Egy másodpercre sem ötlött az eszembe, hogy valamikor, egyszer, újra… Aztán szeptemberben ide kerültem. Közéjük. Ők nem emlékeztek rám. Én emlékeztem rájuk… Rájuk és számomra idegen táncukra. Ma már nem idegen. Ma már tudom, hogy a fura táncok, a „Plébános”, a „Vakbélgyulladás”, a „Cupidó”, a „Hajdú” és a „Hunyadi” mind reneszánsz táncok. Királyi sarjadékok és parasztok, haldoklók, elsiratottak, csatlába, lánynézőbe indulók, vidámak és szomorúak tánca. Századokkal ezelőtt élt férfiak és asszonyok tánca.
Asszonyoké, akik évszázadok óta rendületlenül érzik a hívást… Szerelembe esni, anyává lenni… A dévai Renaissance Táncegyüttes asszonyai 10 éve, 15 éve, gyermekükkel a szívük alatt, hol gazdagok, nemesek, hol szegények voltak. Mindegyikük szeretne ugyanott, ugyanabban társadalmi rangban maradni, táncolni. Mert azokat a lépéseket tudják. Beléjük égett. Azóta ha a kasztok nem is, a fellépő ruhák cserélődtek, a pocaklakók világra jöttek; óvodásként, kisiskolásként „apjuk” körül táncoltak, s mára ők, a táncban apákká, nagyurakká lettek. A nők, asszonyok „utánpótoltak”. Újabb gyermekek, újabb, gyermekszerepekre születtek. Hogy majd, egyszer, felcseperedve, anyákká, apákká legyenek…
