2026. május 3-án, vasárnap kora délután, autók (telekocsik és kevésbé tele kocsik) érkeztek Nagybárra, a „Hunyad megye, én így szeretlek” vízesés-túrájának kiinduló pontjára. A Sztrigy-völgyi letérő utáni hídtól az autók és utasaik láncba rendeződve folytatták útjukat az erdő tövéig. Ott vártak egy kicsit. Vártak, de a kerékpárosok nem érkeztek meg. Térerő egy telefonon sem akadt. Egy megoldás maradt: az autót beborító porba írni, porban üzenni…
Elindultak. Az „enyhe emelkedőn” felfelé. Egymás után, szépen sorban...
Mikor épp nem azon morfondíroztak... vajon melyik gyökeret tartja a szentléleknél kicsit több is... vagy azon, ugyan, bizony, milyen mélyre süpped a bakancs a tavaszi avarban és lesz-e kő, mi alapul szolgál következő lépéshez… beszélgettek. Erről is, arról is. Nyárról, irodalomról, mézről, autókról, szalonnáról, sós muffinról, kockás lepedőről és arról a – még a kockás lepedőnél is tájidegenebb - különös szerkezetről, mely hirtelen mindenkit, középkorúakat és csaknem középkorúakat, gyermekké tett. Gyermeki csodálkozással figyelték a hunyad megyeiek az égen sikló, magasra szálló gépbogarat...
Nézték és beszélgettek. Mennyi megapixellel dolgozik? Hogyan száll le? Milyen magasra mehet?
Egy nyelvet beszéltek. Többnyire. A legtöbben. Ugyanazokat a szavakat használták. Hallották egymást, értették egymást. Mégis, magukban… szinte mindannyian mást gondoltak. Mást gondoltak arról, hol ér véget a könnyű és hol kezdődik a nehéz. Mást gondoltak az enyhéről, a könnyűről, az enyhe emelkedőről és a „bárki számára könnyen teljesíthető”, laza erdei sétáról.
Ugyanazt látták. Mégis, talán mindannyiukban más gondolatok kavarogtak. Gondolatok a vízesésről… Vagy vízesésekről. Arról, hogy mégis hogyan is van ez… Egy hosszú, kilométeres, egybefüggő vízzuhatag, mely olykor-olykor megtörni (erejéből veszíteni) kényszerül? Vagy több kicsi, vagy olykor kicsit nagyobb vízesés… mind… mint önálló entitás? Mind tudja, honnan származik, honnan ered, s marad maga, tiszta, erős, fényes? S ha az összes kicsi és kevésbé kicsi vízcsorgatag erejére szükség volna... hogy együtt mossanak el, mossanak le, tisztítsanak meg valamit… hogy megitassanak, tápláljanak valamit… Összecsatlakoznának? Újra egy víztömeggé válnának? Együtt zubognának, lefelé... vagy a sziklák, benyúló halott törzsek örökre szétszakították őt... vagy őket?
Talán a víz, bármekkora hozama is legyen, nem lesz egy. De ők, az emberek, a kirándulók, mikor kellett, egy emberként álltak helyt: magyar, félmagyar, negyedmagyar, félromán, totál román és Anna, a legvagányabb algyógyi ukrán néni (aki valójában korántsem néni)…
Többféle nemzet, fiak, borjak összeálltak… Mindannyian nekiálltak… Keresni…
Mert előfordul, hogy az ember gondolatai sokfelé járnak… S emlékezete csalfa vele, s nem jut eszébe, hová is tette… De szerencsére, sok szeleburdi férfi háta mögött áll egy bátor, erős, rátermett, okos nő… Vasárnap, kora délután, a vízesések tövében, Anna volt ez a nő. Anna, aki a nyelvünket nem beszéli, mégis itt van… idegen ország, idegen falvában és rendületlenül segít… Ott van, ha kell, hétvégén is… Ott van Anna, aki sok száz kilométert utazott, mert otthon, saját hazájában, Ukrajnában nem maradhatott…
