Szeptember 7-én 20:45-kor költöztem Dévára. Szeptember 9-én, 11:12-kor megismertem Aknai Szilárdot. 8 perc múlva már sejtettem... Valami elkezdődött. Akkor, ott, először írásban. Aztán telefonon, hangüzenetben, képekben, videóban, élőszóban, fura kézmozdulatban, az összes lehetséges adatközlési formában... Tudomásomra hozta: október 18-án Algyógyon lesz a III. Focikupa… Lassacskán az üzenetek megváltoztak. Az „óriási”, „hiteles és őszinte közösség”, „legnagyobb buli” meg az a fura kéztartás átcsapott valami másba: bevásárlásba, matrica- és pólónyomtatásba, pályakulcs-felvételbe, dokumentumszerkesztésbe, érem-és kupaszerzésbe, takarításba, terem előkészítésbe, telefonhívásokba. Rengeteg munkába, hajnaltól estig tartó pörgésbe, elhavazódásba... Szeptember 9-én 11:20-kor már éreztem… Itt van valami… Valami, ami egyszerre kínzó és felemelő, valami, ami annyi nehézségen át tud segíteni, valami, ami mindenkit vonzóvá tud varázsolni, valami, ami egyre ritkább emberben és emberiségben egyaránt: a szenvedély. Ez az ember szenvedélyesen szereti azt, amit csinál. Mindenki látja. Érzi. Talán ezért szeretnek jönni... Vagy… talán a hangulat miatt… A rövid, frappáns, erőteljes… (Nincs mit keressen ott az a támadó! Befutóra vigyázol! Tegyétek oda azt a lábat! Kiabálj sokat, hogy féljenek! Adjál neki! Mint a pióca, rajta vagy! Nyugodtan! Nyugtasd le! Nyugodj meg! Szusszanj nagyokat! Ébredj fel, szedd össze magad! Szép, jó, gyönyörű! Támadd ki! Állj ott! Menjél, menjél, lőj! Nem veszekedsz! Ne engedd! Építsd meg a védelmet! Szeretlek!)… a ritmikus (Rá rá rá, fuss rá… Emberre! Hé hé hé, vagyok, vagyok, vagyok…!) és a névre szóló (Gyere Peti! Sanyi túl! Pisti vissza!) bekiabálások miatt… vagy tán a lányok, Csilla és Ildikó miatt... Ők gondoskodtak róla, hogy a hölgyek, asszonyok (és a művészforma kamerás fiúk) ne unatkozzanak. Gergőre és Csabára rá kellett pirítani (Hé Ember! Menjetek már videózni!), hagyják ott a lányokat, a falapkát, az ecsetet. Mint régen, mikor a férfiak vadásztak, a bányában, a földeken dolgoztak (vagy valahol közösen meccset néztek és szurkoltak), a nők összegyűltek, terveztek, alkottak, csacsogtak. Mikor a labda után, labda elől futkosó fiúkból elegük lett… s ajkuk, körmük kékké hidegült, foghattak egy kis gyapjút meg egy nemeztűt. Készült: gomba, szív (szíve választottja monogrammal), levél, macska, virág kulcstartó meg kitűző. Tán nem is jött senki sem csupán a gulyás meg a sör miatt. Gulyást kapni itt… Hunyad megyében minden rendezvényen. De ez a gulyás azért… az egész napos kint lét, a délelőtt esőtől vizes, délután izzadságtól nedves testeknek máshogy ízlik, máshogy (nagyon-nagyon jól...) esik. Kék víz és bodzalé után a sör is örömmel csúszik. Talán (rengetegen) érkeztek Bölöni László miatt… Mert jött. Algyógyra. A legenda. Mert ment egy levél hozzá, neki. Meghatóforma sorokkal -nagy dolgokra képes- szavakkal. Nem tudott, nem lehetett nemet mondani. Koppándi Botond moderátorként kérdezett. S Ő beszélt: tréfásan, bölcsen, szerényen. A közönség (a 28 nm-re bepréselődött majd 100 fős embersereg) ülve, állva, mosolyogva, lúdbőrözve tapsolt. Jó páran érkeztek Miklós Gyuri és Cserey Csabcsi (meg az óriási buli) miatt. Asztalok köré, székekre ültek. A zenészek dobolni, gitározni, énekelni kezdtek: „szállj, szállj, szállj fel magasra…”. Az emberek békésen... A jelre vártak. Megint egy fura Szilárd-kézmozdulat, meg a szöveg: nagyon-nagyon party, nem ülős buli ez. Ennyi kellett… Mindegy is, ki, miért, ki miatt, mi miatt érkezett… az együttlét, a közösség a lényeg. Mert jó tartozni valahova, valakihez, valakikhez. Tartoznak ők a szórványhoz, a tömbhöz, hozzánk… Tartozunk mi, szerteszóródva, mindenfelé, itt, ott, amott, a nagyvilágban, egymástól távol, mindenhol, magunkhoz, egymáshoz, mindannyiunkhoz. Mégis, oly ritkán találkozunk... Algyógyon, most összegyűltek több mint 100-an, szórványvidéki népek, halkan, hangosan, békében beszélgettek, kacagtak, táncoltak, ettek, ittak, mulattak. Együtt voltak. Óriási (és kevésbé óriási) gólokat rúgtak, szépen, egymásra figyelve játszottak. Bár a feredőgyógyi műfüves pálya térdekről, combokról, vádlikról, könyökökről pár hámsejtet leradírozott, ember embert, közben sem, sem előtte, sem utána nem bántott, hiszen, tudják: „Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.” (Tanuljuk hát mi mind meg, mire Szabó Magda tanít minket!) ÓRIÁSI (legőszintébb, legnagyobb óriási az egész történetben) köszönet az önerőből megrendezett eseményért, a szervezőknek, Aknai Szilárdnak, Orosz Gergelynek, Sebestyén Raymondnak és a nőknek (akik minden sikeres férfi mögött-MELLETT-állnak): Orosz Erzsébetnek, Erdös Csillának, Istvánfi Ildikónak, Lengyel Izabellának, a gulyás-felelősöknek (Lengyel Árpádnak, Geberán Róbertnek), az Algyógyi Ifjúsági Központ dolgozóinak, a legtündéribb Aknai anyukának, a legvagányabb önkénteseknek (Ágnesnek, Reninek, Orsinak, Dannak, Dávidnak, Petinek és Bencének) a legkitartóbb fotósnak (Dulinszky Lászlónak) és a szuper videósoknak (Lukács Gergelynek és Dénes Csabának).
Tájékoztatásképp és kordokumentumként a sorrend:
1. FC Fellegvár (Kolozsvár)
2. Temesvár
3. Barbárock (Lupény)
4. Szent Ferenc Alapítvány (Szászváros)
5. Sutyerákok (Kolozsvár)
6. Kemény FC (Szamosújvár)
7. Old Boyz (Déva)
8. Poncho Barátai (Déva)
Képek: Hunyad megye, én így szeretlek Facebook-oldal
