Sokan, sokfelé, messzire szöktek, menekültek. Elmentek, mert megbélyegezték, üldözték őket. Sokan, innen is, onnan is, folyókon, tengereken túlra repültek, vonatoztak, gyalogoltak. Sokan elhagyták szülőföldjüket, mert érezték… Itt „próféták sosem lehetnek”. A jobb, szebb élet reményében útra keltek. A legtöbben nem tértek haza. Maradtak. Maradtak, mert megízlelték, milyen az, amikor megbecsülik őket. Milyen az, amikor meghallgatják, tisztelik, támogatják őket. Milyen az, amikor nem lehetetlenítik el őket… csak azért, mert egyazon vérből valók, ők is magyarok…
Tán nincs a Földön másik ember, olyan, mint a magyar ember, legádázabb farkasa az embernek…
Nem mindenki teszi meg... Akik maradtak, maradnak küzdenek (akkor is, ha „honfitársaik”, „felebarátaik” rommá verik őket… azért, mert énekelnek, azért, mert másban, másnak hisznek, máshogy gondolkodnak, éreznek…) Sokan, sokfelé, itt is, ott is, mindennek ellenére maradtak. Maradnak, próbálkoznak, bíznak. Bíznak benne, nem őrli fel őket teljesen. Remélnek. Remélik, lesz ez még… máshogy… Szebb. Emberibb…
De, ha fogytán a hit… s már csaknem más ajtón kopogtatna… Az ajtó kinyílik. Kinyílik, mielőtt az elkeseredetten, félszegen ökölbe szorított kéz hozzáérne…
Valaki kinyúl. Nem az, akire számítasz. Nem az, akitől várod, hogy felemeljen. Valaki, akinek a nyelve tán idegen, de a szíve… nem. Felemel. Betessékel. A temesvári idős román néni befogad. Helyet ad, ingyen, hogy legyen egy „helyed”, egy „menedéked”, hogy legyen hol festened. Mert az ürességtől kongó óriási magyar házban mégsem lesz számodra hely… Megjelenik valaki… és rájössz, a „nagyvilágon e kívül, mégis van számodra hely”. Hogy a rokon(lélek), nem ott van, ahol kerested… Mert a lelkek nem nyelv, nem nemzet alapján keresnek, találnak meg Téged. Erdös Csillát és Daradics Marit megtalálta az idős szobrász úr, Mircea Zdrenghea és fia. Apa és fia, akik együtt (cseppet sem a meggazdagodás reményében), 2004-ben létrehozták Szászváros határában az erdélyi múzeumot. Létrehozták, mert ez volt az álmuk… mert az értékmentést, a múlt átörökítését, bemutatását fontosnak tartották. Felépítették az ízléses (a románok által annyira szeretett giccset mellőző) hagyományos román falut (és a legvagányabb piktogrammal ellátott férfi és női illemhelyet). A több, mint egy évszázados házak közt, jól érezték, nincs helye burjánzó műanyagvirágok borította, illatfelhős képkeretekre és csillámporos-farkú és sörényű pónilovakra. 2026. május 1-én és 3-án épp két olyan tiszta lelkű, megbízható, belevaló nő volt odavaló, mint Csilla és Marika. Csilla megmutatta a gyerekeknek, anyukáknak, milyen jó móka, textilvászonra holdat, csillagokat, szép tájat stencilezni és hőre száradó gyurmából készült mágneseket festeni. Marika megtanította, hogyan kell kitűzőt (gombát, virágot, szívet…) tűvel nemezelni.
Élővé tették munkájukkal, mosolyukkal, ott létükkel, figyelmükkel a száz éves házak udvarát.
Legyünk büszkék rájuk!
A múzeumról bővebben: https://muzeulsatuluitransilvanean.ro/
