Az emlékezés virágai

Az idei április kicsit másabb, mint az eddig megszokottak, másabb azért is, mert várva vártuk, hogy a tavaly őszi munkánk vajon eredményes volt-e? Vajon megeredtek-e az emlékezés kicsiny virágai? De hol is kezdődött e történet?

Tavaly őszutón cserkésztestvéreimmel több zsák virágfölddel, virághagymákkal, ültetőbottal, s ásókkal felszerelkezve érkeztünk meg a rimaszombati köztemetőbe, hogy a Nagy Háború hőseinek sajátos emléket állítsunk.

A több mint kétszáz hősi halott sírjára nárciszokat ültettünk, hogy jelképesen, a tavasz eljövetelével, azok szívükön virágozhassanak. E nemes elképzelés Boholy László cserkésztestvérünknek jutott eszébe még évekkel ezelőtt, mikor is a temetőt járva halottak napján felfigyelt a katonasírokon pislákoló mécsesekre, s úgy gondolta, ne csak ezen a napon emlékezzünk meg azokról, akik életüket a hazáért adták, hanem az ébredő természet idején is. A tíz esztendőn keresztül dédelgetett álom, így végül valósággá vált.

Az emlékezet életben tartása szent kötelességünk, annál is inkább, mert az évekkel a múlt nagy lángja egyre inkább csupán pislákoló tűzre kezd emlékeztetni. Tanúbizonyságául ennek egy újságcikkből szeretnék idézni, mikor is Rimaszombat lakossága ugyanezen síroknál emlékezett meg a trianoni békediktátumról.

„Húszévi elnyomatás után most áldozott elsőízben nyilvános ünnepély keretében hősi halottjai emlékének a rimaszombati magyarság, a gyászos emlékű trianoni békediktátum aláírásának tizenkilencedik évfordulóján. Az emlékünnepély a temetőben folyt le, ahová a katonaság, hadirokkantak, frontharcosok, leventék, cserkészek, az iskolák növendékei, az egyesületek, hivatalok és testületek népes küldöttségei s a lakosság nagy tömege zászlók alatt, végeláthatatlan menetben vonult ki a Horthy-térről. Az ünnepélyt a Rimaszombati Magyar Dalegylet férfikarának „Magyar Hiszekegy"-je nyitotta meg, majd Gabonás János dr. jegyző emlékbeszéde és Bikki János szavalata következett soron, amelynek elhangzásával Márkus László főszerkesztő, a hősök emlékbizottságának jegyzője olvasta fel a rimaszombati hősök névsorát. A dalárda újabb énekszáma után vitéz Vereczkey Gyula dr. tisztiorvos mondott bajtársi megemlékezést a vitézek és frontharcosok nevében. Az ünnepélyt a Szózat fejezte be. Ezután a küldöttségek helyezték el koszorúikat és virágcsokraikat a hősök sírján, amelyet rövid percek alatt valóságos virágerdő borított el a rimaszombati magyarság soha el nem múló kegyelete jeléül.”

Forrás: Felvidéki Magyar Hirlap, Hősök ünnepe Rimaszombaton.1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám) 1939-06-10 / 130. szám 8.o.

A soha el nem múló kegyelet jegyében ültettük el virágainkat, hogy cserkészeinknek, a város lakóinak emlékezete a múlt felé irányuljon. S, ahogy a tavasz beköszöntött, ha kicsit szerényebben is, mint 1939-ben, de újra virágok borítják múltunk hőseinek sírjait, hirdetve, hogy tetteik emlékét az idő nem fakította el.