Egy közösség élni akarását talán a szokások mutatják meg legjobban. Ha egy-egy ünnepkör gazdag szokáselemekben, akkor ez mutatja az adott település, közösség gazdag múltját is.
A vízaknai református gyülekezet csak egy maroknyi – mondhatnánk. Kevés a gyerek (bár éppen a szentesti istentiszteleten láthattuk, hogy vannak, csak épp a magyar nyelv hiánya miatt nem kapcsolódnak be a gyülekezet életébe), sok a vegyes házasság.
Ez nyomot hagy a gyülekezet mindennapjain, hiszen a nem magyar házastárs alig jön el a közösségi eseményekre. Míg Nagyszebenben a református istentiszteleten a lelkész románul is összefoglalja a prédikáció lényegét, Vízaknán a templomban csak magyarul hangzik az igemagyarázat.
Ez nem jelenti azt, hogy az egyéb liturgikus szolgálatokban ne jelenne meg a román nyelv. Sőt, a gyermekek között is volt olyan, aki románul mondta el versét a karácsonyfa tövében, de azok a gyerekek, akik a heti rendszeres foglalkozásokra jártak, megtanulták magyarul versüket és a karácsonyi énekeket is.
Természetesen a heti foglalkozások alkalmával lehetőség nyílt arra is, hogy egy-egy szót, egy-egy verssort megbeszéljük, amennyiben arra szükség volt, ha nem értették a magyar szó lényegét. A hétről-hétre foglalkozásra járó gyerekek ezt a segítséget igénylik és szívesen is fogadják, egymásnak is segítenek.
Így a maroknyi gyerekcsapat szolgálata emelte a Jézusvárás örömét. Az ünnepet a férfidalárda többszólamú énekei tették teljessé. A több mint egy tucatnyi férfilétszám a közösség tagjait is meglepte, az ének pedig gyönyörűen szárnyalt az ódon templom falai között: két ismert karácsonyi ének csendült fel és egy számomra ismeretlen dal, amely eredetileg a lelkész számára is ismeretlen volt, ő Balaton-vidéki népénekként aposztrofálta. Némi kutatás után kiderült, hogy ez egy megzenésített vers:
Pohárnok Jenő: Karácsonyfa alatt
Eljött a nap, mit várva-vártunk,
Az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím' elhozták
A halkan szálló angyalok.
Köszönjük neked, édes Jézus,
Hogy szíved minket így szeret,
S az angyalok dalával együtt
Dicsőítjük ma szent neved!
S ha elmúlik majd a karácsony,
Te akkor is maradj velünk,
Míg élünk, ezt a kis családot
Szeresd, ó édes Istenünk!
Mesélték, hogy tavaly az ifjúság is vállalt szolgálatot, és egy betlehemest adott elő a templomban. Egyébként még az istentisztelet előtti beszélgetésekből kiderült, hogy még 10 évvel is jártak a gyerekek a betlehemmel a faluban. Meg is akarták mutatni, de csak a jászol volt a templomban.
Az idősebbek mondták, hogy egy füzetből tanulták a szövegeket, úgy adták tovább egymásnak. Talán a füzet is a papilakon található. A szokás elmaradt, mert egyre kevesebb volt a gyerek, aki gyakorolhatta volna, de a román lakosság is belekötött a gyerekekbe – elmondásuk szerint. (Egyébként a román gyerekek egész nap járták a települést kisebb-nagyobb csoportokban, és beköszöntötték az ünnepet, énekeltek ott, ahol fogadták őket.)
A szenteste egyik fénypontja volt az is, hogy a gyülekezet több tagja átvonult az istentisztelet után a parókiára, és engedélyt kért lelkészétől, hogy kántálhasson. Két ének után a közös együttlét bent folytatódott, ahol a (férfi)lelkész maga sütötte finomságaival fogadta a kántálókat.
Számomra meglepő volt az is, hogy a kisszámú közösség még megüli az ünnep harmadnapját is istentisztelettel, majd este bál is rendez. A hagyomány tehát nemcsak a szórakozást biztosítja, de a közösséget is összetartja.
