A „tanórán kívüli foglalkozás” már jó pár munkaóránkba került az elmúlt három hónapban. A fényképek, illetve a hátukra írt címek és megjegyzések alapján igyekeztünk köztük kronológiai sorrendet felállítani, rendszerezni, évszámokat, városneveket és összefüggéseket találni.
Iván számára nagyon sokat jelent magyar származása, és a „Haladó I.” nyelvi csoportom egyik legaktívabb, legmotiváltabb tagja a kezdetektől fogva. Már az első pár hét alatt barátság alakult ki köztünk, s nem egyszer ő volt a kalauzom mind a fővároson belül, mind az ország más részein, mikor Macedónia még ismeretlen terep volt számomra.
Ezek után természetesen egy percig sem gondolkodtam, mikor felkért, legyek partnere a kutatásban. (Történelem-magyar tanárként már csak szakmailag is kötelességemnek éreztem volna, hogy segítsek neki eligazodni a századelő Magyarországának viszonyai között.)
A nagyjából négyszáz fénykép időrendbe állítása után igyekeztünk összerakni az általuk alkotott képet, a család magyarországi, majd jugoszláviai történetét. E történelmi kirakós játék egyáltalán nem egyszerű, hiszen nem mindegyik kép hátulján találtunk címet, jegyzetet vagy évszámot. Sokszor olyan jellemzők alapján igyekeztünk sorrendbe rakni a felvételeket, mint a rajtuk szereplő – lassanként szinte „személyes” ismerőssé váló – családtagok arcának változása, testsúly növekedése-csökkenése, ruházata, vagy épp a bajusz hossza…
Úgy éreztük, egyfajta modern Sherlock Holmes-Dr. Watson párost alkotunk, ahogy éjszakába nyúlóan ültünk a Teleház főtermében, és betűzgettük a kifakult sorokat, fordítottunk, rendszereztünk, internetes családfakutató adatbázisban böngésztünk.
Iván családnevének gyakorisága nagyon megnehezítette a dolgunkat, de így is bőven sikerült információkat nyernünk az elődökről, a dédszülőkig visszamenően. Nagy eredmény volt, hogy megszerezhettük apai nagyapjának születési anyakönyvi kivonatát Sárvárról, illetve a Magyarországon élő távolabbi rokonoktól egy második adag – sajnos elég rossz állapotban lévő – fényképet kaptunk.
„Én magyar vagyok, mint apám és nagyapám” – írta nekem Iván még szeptemberben egy levelezésünk alkalmával. Most, február közepén ez a mondat sokkal több tartalommal telített, mint akkor volt. Diákom (és barátom) magyar identitása nem csak az nyelvórákkal, de minden újonnan kikutatott információtöredékkel tovább erősödik – és pontosan ez az, amiért a Petőfi Sándor Program kiküldte ösztöndíjasait.
