Kőműves Kelemen vára, Déva; Erdély Jeruzsáleme, Gyulafehérvár
Az idei programévben, házigazdaként a dévai, és csernakeresztúri ösztöndíjas társak, Virág Ádám, Radnai Gábor és Zsidai Sára Eszter fogadták a meghívásuknak eleget tevő erdélyi ösztöndíjasokat. Sajnos, a tavalyi programévben nem került sor hasonló évközi konferenciára, így korábban, a pandémia okozta kényszerszünetet megelőzően a szamosújvári Téka Alapítványnál találkozhattak a Romániába delegált ösztöndíjasok, és mentoraik.
Egy ilyen találkozó, véleményem szerint, nem elsősorban a megtartott előadások, köszöntések, hanem az együtt töltött minőségi idő miatt fontos. Alkalmunk nyílt az ismeretségek, szakmai kapcsolatok mélyítésére, bővítésére olyan körülmények között, ahol nem a kötelezően elvárt, teljesítendő feladatoké, hanem az egymás felé mutatott befogadókészségé, és nyitottságé volt a főszerep. Őszintén hálás vagyok a kezdeményezőknek, a szervezőknek, és a mindazoknak, akik fontosnak tartották, hogy eljöjjenek, beleértve a Program szakmai vezetőit és munkatársait; továbbá, a Kolozsvári Főkonzulátus vezető konzuljának, Dr. Kőrösi Viktor Dávidnak is köszönetemet szeretném kifejezni a Program iránt mutatott érdeklődéséért, annál is inkább, mert vele már több alkalommal Szamosújváron, és más helyszíneken is találkozhattunk.
Számomra nem csak találkozási lehetőséget nyújtott ez az alkalom, de egyúttal nemzeti irodalmunkból, és történelmünkből ismert helyszínekhez való személyesebb kapcsolódást is, hiszen ott van mindjárt maga Déva vára, Kőműves Kelemen történetének helyszíne, feleségének és kisfiának tragédiája. „Kőmives Kelemen mikor hazamene, az ő kicsiny fia elejébe jöve: Apám, édesapám, mondja meg igazán, hogy hol van s merre ment az én édesanyám!” Gyerekkoromban még nem jártam Erdélyben, de a ballada szövegéből már ismerhettem Déva várát, először 17 éves koromban jutottam el Erdélybe, Dévára viszont csak most, ennek a találkozónak köszönhetően. Emlékszem, gyerekkoromban hogyan könnyeztem meg a kisfiú gyászát és halálát, azok a sorok ma is ugyanúgy hatnak rám: Háromszor kiáltja magos Déva várra: Anyám, édesanyám, szólj bár egyet hozzám! – Nem szólhatok, fiam, mert a kőfal szorít; magos kövek között vagyok berakva itt. – Szíve meghasada, a föld is alatta, az ő kicsiny fia oda beléhala."
A ballada eredete a 16. századba nyúlik vissza, szövegének első, ma ismert változatát az udvarhelyszéki Szentegyházasfaluban jegyezték le. Kibővített, zenés színpadi változata Szörényi Levente és Bródy János szerzőpáros munkája, rockballada, Hegedűs D. Géza, Kaszás Attila és Szakács Sándor főszereplésével, aminek 1982-ben volt az ősbemutatója a Pesti Színházban. Az előadást a Kossuth -és Jászai Mari díjas Marton László rendezte.
A találkozóról visszafelé jövet útba esett Gyulafehérvár, Erdély Jeruzsáleme. Mit értek az alcímben is szereplő „Gyulafehérvár, Erdély Jeruzsáleme” alatt? Gyulafehérvár mind a román, mind a magyar nemzet számára kiemelten fontos egyházi, nemzeti és kulturális székhely, Erdély szakrális fővárosa, hasonlóan, mint a másik Fehérvár Magyarországon, Székesfehérvár, de itt kettős, román és magyar jelentéstartalommal.
Erdély és Partium együttes területének szinte mértani középpontjában fekvő város története több évezredet ölel fel, az ókortól napjainkig. A történelmi Magyar Királyságba való integrációt az erdélyi püspökség gyulafehérvári létrehozása jelképezte 1009-ben. Legnagyobb jelentőségre a 16. század közepén, a történelmi Magyarország három részre szakadásával tett szert. A keleti Magyar Királyság, később az Erdélyi Fejedelemség központja lett, és többek közt János Zsigmond, a Báthoryak, Bethlen Gábor és a Rákócziak székhelyeként szolgált. A II. Rákóczi György elleni török-tatár büntető nhadjáratok következtében azonban hanyatlásnak indult. Változást csak a Habsburg uralom hozott a 18. században, amikor III. Károly alatt komoly erődrendszer épült a vár helyén. Gyulafehérvár a Habsburgok fontos támasza lett Erdélyben, az 1848–49-es szabadságharc idején jelentősebb eredmény nélkül ostromolták Bem magyar honvédcsapatai, először báró Kemény Farkas dandárja, majd Maximilian Eugen von Stein (magyarosan, Stein Miksa) honvéd alezredes hadteste. A román többségű régióban fekvő Gyulafehérvár lakossága a dualizmus idején lassú magyarosodásnak indult, a századfordulón a magyar anyanyelvűek aránya már meghaladta a románokét, ám ez a tendencia Trianon után megfordult. Az első világháború végén Gyulafehérvár a történelmi Magyarország felbomlásának egyik fontos színhelye lett. 1918. december elsején az erdélyi román politikai elit itt, egy százezer fős román népgyűlésen mondta ki Erdély Romániához való csatlakozását. Gyulafehérvár ezt követően a román nemzeti egység szimbólumává lépett elő, 1922-ben itt tartották I. Ferdinánd és Mária királyné ünnepélyes megkoronázását. A magyar lakosság gyulafehérvári térvesztése Trianon után visszafordíthatatlannak látszó irányba mozdult el, majd a szocilista iparosítás következtében folytatódott, ugyanakkor a városkép is radikálisan megváltozott, számos magyar műemlék épület tűnt el, vagy ment tönkre. A várat az 1990-es évek közepétől kezdődő nagyszabású felújítási munkálatok mentették meg az enyészettől. A város történelmi központja 1991 óta a Világörökség javaslati listáján szerepel.
Február elejétől újra látogatható Gyulafehérváron a fejedelmi palota, Erdély egyik legjelentősebb későreneszánsz épülete. A dévai PSP konferenciáról visszafelé autózva megálltam Gyulafehérváron, hogy a Szent Mihály Érseki Székesegyház mellett a fejedelmi palota kiállításait is végignézzem. Sajnos, kissé késve érkeztem, de még így is sikerült beszélnem a személyzet egyik tagjával, egy helyi, ott dolgozó történész hölggyel az épület történetéről, a kiállítás anyagáról. Beszélgetésünk során diplomatikusan nehezményeztem, hogy az épület előtti háromnyelvű turisztikai információs táblán a magyar nyelvű információs résznek nem juttattak helyet, ugyanis csak román, angol és francia nyelven olvasható a palota rövid története az épület bejáratánál elhelyezett táblán. Bár az angol és a francia világnyelvek, mégse mondható el, hogy angolok vagy franciák határozták volna meg Erdély középkori és koraújkori civilizációját, kultúráját és történelmét, ellenben teljes joggal kijelenthető, hogy magyarok és erdélyi szászok annál inkább, egész Szent István és II. Géza magyar királyok korától; a szász telepesek első hulláma 1150 körül (a Brassói falikrónika szerint 1143-ban) érkezett Erdélybe, amikor II. Géza Árpád-házi királyunk a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett.
Gyulafehérvár középkori óvárosát 1714-1735 között épült masszív falak veszik körül, amelyek elsősorban védelmi célokat szolgáltak, itt látható a gyulafehérvári főegyházmegye 13. századi székesegyháza (Szent Mihály Érseki Székesegyház) és a püspöki palota, a fejedelmi palota, az Apor-palota, a Batthyáneum és az 1922-ben épült ortodox katedrális. A hajdani püspöki palotát János Zsigmond alakíttatta át fejedelmi palotává. Ebben lakott Izabella királyné Buda bevétele után. A reneszánsz formájú épületet Bethlen Gábor korában Giacomo Resti itáliai építész alakította ki. A trónterem padlóját Bethlen Gábor korában virágos, színes mázú csempék borították, utána pedig tölgyfalécek közé fogott fehér alabástromlapok. A mennyezet festése Egerházi János munkája. A palota belsejét flandriai gobelinek, selyem és bársony terítők, függönyök, keleti szőnyegek és berakásos bútorok díszítették, ezek az 1658-as török-tatár dúláskor elpusztultak, akkor a fejedelmi palota épületegyüttese teljesen leromlott, majd 1700-ban az épületet kaszárnyává alakították.
A legutóbbi felújítás során a termekben 16. századi rokokó falfestményeket is találtak. A gyulafehérvári várnegyed egyik legimpozánsabb műemléke 2009 óta a város tulajdona, korábban a román hadsereg használta.
A palotával kapcsolatos első említések a 12-13. század fordulójára tehetők. Az erdélyi fejedelem rezidenciájaként Erdély egyik legjelentősebb politikai intézménye-épülete volt. A római katolikus székesegyház mellett álló fejedelmi palota a 15. században épült, majd a 16-17. századi bővítési és átépítési munkálatok során nyerte el jelenlegi formáját. Komoly bővítési és díszítési munkálatokat végeztek az épületeken Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemségének idejében. Kezdetben az erdélyi püspökség tulajdona volt, majd 1542-ben az alakuló fejedelemség tulajdonába került. Erdély fejedelmei közel 150 éven át innen kormányozták az országot. Az épület nagyobb részét 1690 után a Habsburg adminisztráció kaszárnyává alakította, és több mint három évszázadon át a Habsburg, majd a 1918-tól a román hadsereg használta. Az épület jelenleg a helyi önkormányzat tulajdona, ami az erdélyi magyar civilizáció egyik legjelentősebb épülete.
Szapolyai János Zsigmond erdélyi fejedelem, választott magyar király, és édesanyja, Jagelló Izabella (Szapolyai János magyar király özvegye) lengyel királyi hercegnő és magyar királyné (férje halála után anyakirályné) szarkofágja a gyulafehérvári Szent Mihály érseki székesegyházban található. Szapolyai János Zsigmond kimagaslóan művelt arisztokrata volt, nyolc nyelven olvasott és beszélt, a magyaron kívül lengyelül, olaszul, németül, románul, latinul, ezen kívül valamelyest görögül és törökül is. Kimondottan szép férfi volt, alkata közepes, haja szőke, bőre finom, arca hosszúkás, ajka vékony, részben apjától, részben anyjától örökölve. Szenvedélyes könyvbarát volt, zenekedvelő lévén ő maga is jól játszott lanton, orgonán és fuvolán. Szerette a táncot, a zenét és az éneket. Karcsú testalkata ellenére sokat vadászott, lándzsát vetett, és jó céllövő volt. Műveltségén kívül híres volt türelméről és igazságosságáról. Órákon keresztül képes volt hallgatni a különböző felekezetű papok hitvitáit. 1571. március 14-én, a speyeri szerződés ratifikálása után négy nappal hunyt el. A 31. életévében lévő uralkodó halálának konkrét oka mai napig nem ismert, azonban mindenképpen hozzájárulhatott italozó életmódja, súlyos alkoholizmusa, amelyről Forgách Ferenc erdélyi kancellár is ír egyik művében. Szapolyai János Zsigmond mellére egy arannyal bevont ezüst táblát helyeztek a következő szöveggel: „Felséges Második János Fejedelem, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb., a néhai őfelsége, János király, a lengyel Zsigmond király, és Bona királyné leányától származó Izabella királyné fia, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, stb., választott királya, isteni sugallatból felékesítve a nyelvek adományával, az élet tisztaságával, a lelkierővel, hadi szerencsével, hadicsellel, és az összes hősi erénnyel, a harc és az igazi kegyesség kedvelője, korának XXXI. évében, március XIV. napján hajnal előtt három órakor az ővéinek leptikus betegségekben, a kíméletlen halál elragadta őt, akiben a magyar nemzetség királyi magva, jaj, teljesen megszakadt, és fejünk koronája valóban lehulott, a hatalom pedig a külső nemzetekhez sodródott. Krisztus születésének MDLXXI. évében.”
Isten áldja Gyulafehérvár maroknyi őshonos magyar közösségét!
