Jelenlegi hely

Gyökereink őrei Halmágyon

/ Farkas Emőke /
farkas.emoke képe
A hagyományőrzés hangzatos és hasznosnak ítélt dolog. A gyökereinkre való odafigyelést általában élő emlékek táplálják. Ahogy azonban az új korszak új kultúrája és berendezkedése egyre inkább teret nyer, úgy kopik és kérdőjeleződik meg a folyamatos hagyományátadás teljes egésze. Mit rejthetnek az elmúlt korok emlékei? Mit taníthat a modern kor emberének a régmúlt? S hogyan mentsük át a legfontosabb értékeket?
Halmágyi asszonyok hagyományos összejöveteleikenHalmágyi gyermekek hagyományos foglalkozásukonLakatos Bakó Melinda - halmágyi gyökerek kutatója, lejegyzőjeMagó Anna - a mai, halmágyi magyar oktatás megalapozója

Először vagyok ösztöndíjasként Halmágyon, és az első két hetem azzal telt, hogy kerestem a választ arra, mit adhatok / taníthatok az ittenieknek, ami valóban hasznukra válhat? Néptáncpedagógusként eltöltött otthoni gyakorlatom alapján bátran mondhatom, hogy mozgásanyanyelvünk és anyai dalkincsünk rendkívül jó origót ad a későbbi élethez. Sokkal jobban és bátrabban mozognak akár egy multinacionális környezetben is azok, akik saját kultúrájuk mozgás, dallam, esztétikai, kommunikációbéli stb. világát ismerik meg először. Ennek okát pedig a jelenben élő emlékek erejében látom.

Röviddel Halmágyra érkezésem után, Magó Anna – Halmágy Panni nénije, nyugdíjas tanárnő – kezembe nyomta a Halmágy füzetsorozatot és egy félkész monográfiának részleteit. Az írásokból kiderült számomra, hogy csak felszíni látszatkép az, hogy Halmágyon nincs hagyomány. E korán polgárosodott falu, szép és kedves játékokat, szokásokat mondhat magáénak és emellett rendkívül messzire nyúló történelme van.

Az itt élő időseknek még élénk emlékeik vannak arról, hogy milyen volt a körülbelül 1000 fős, virágzó, magyar Halmágy. Még akkor is, ha időközben jelentősen megváltoztak a dolgok: Az utóbbi 50 évben a falu lakosságának 90%-a elvándorolt. Mára körülbelül 500 lakosából csupán 120 magyar. Ez véleményem szerint köszönhető annak is, hogy a helység nem kapta meg a megfelelő időben a megfelelő infrastrukturális fejlesztéseket. Az idevezető út hídjai nem rendelkeznek különösen nagy teherbírással, most építik az új hidat. Tömegközlekedés egyáltalán nincs biztosítva. A vízvezetéket napjainkban vezetik be a faluba. Gázvezeték nincs, és a falu erdője (mint tüzelőanyag potenciál) a kollektivista idők óta még jelenleg is a legközelebbi román faluhoz tartozik, ami nagyban megbonyolítja a tüzelőanyag beszerzését. A közigazgatás, a tanulás és minden, ami a hétköznapi élethez szükséges román nyelven történik. A gyermekek akkor tudnak barátságot kötni, s akkor tudnak majd boldogulni az életben, ha románul közelednek a többiek felé. (Az elszigetelődésnek mi értelme lenne?)

Magó Anna, Panni néniről úgy tartják, hogy amikor megneszelte, hogy Halmágy bajban van – a folyamatos és kritikusan nagyszámú elvándorlás okán –, akkor maga mögött hagyta a kényelmet és szakmai elismerést nyújtó Kolozsvárt, és az elvándorlási áradattal szemben úszva, visszaköltözött Halmágyra. „Tudod, rendszerváltás és hosszú gondolkodás után döntöttem így.” – meséli nekem. „Minek pazaroljam az erőmet Kolozsváron? Ott vannak elegen!” Akkor a faluba új lelkész érkezett, akihez nagy reményeket fűztek. Visszajött hát, és tanított, óvónő volt, lerakta a fakultatív magyar órák alapköveit, és beindította a magyar oktatást. Beindította és sokáig rendezte a Halmágyi napok rendezvénysorozatot, ahol sorra megnyíltak az udvarok kapui és élővé váltak Halmágy emlékei: a hagyományos mesterségek bemutatóival, halmágyi gasztronómiával, a falu szokásairól és történelméről szóló kiadvánnyal, kiállításokkal, viselet rekonstrukciókkal.

Elgondolkodtam, hogy mi lehet az a belső erő, ami a saját, maslowi szükségletpiramisunkat felrúgja, s ami alapkőnek egy kultúra megőrzését és továbbadását teszi? Panni néni mindig mosolygó arcát fürkésztem, és ezt a választ kaptam: „Én nem kutattam, ahhoz nem volt türelmem! – nevet fel – Én inkább próbáltam ápolni a gyökereinket. Tudod, elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki, aki magyar, ne tudjon magyarul!”

Egy csoda világot teremtett, s lassan köréje gyűltek azok, akik ehhez hozzá tudtak tenni. A hagyományőrzés szándéka feltételezte a hagyományainkat rögzítő tudást. Rendkívül sok információt jegyzett le Lakatos Bakó Melinda nyugdíjas tanár és néprajzi kutató.

Negyedik osztályos koráig Halmágyon élt, s csak 5. osztályosként került a fogarasi bentlakásos iskolába, innen pedig a nagyszebeni gimnáziumba, ahol a szászok pünkösdi táncait, és viseleteit látván jött rá, hogy máshol is vannak ilyesfajta szokások, de másféle. „Addig azt hittem, hogy mindenhol ilyen a világ: kenderfeldolgozás, serög (azaz fonó), farsang, majális, fúvószenekar, két házas lakodalom.” A román, szász és magyar kultúrabéli különbségek láttán rendkívül érdekessé váltak saját gyökerei. „Vajon mi milyenek vagyunk?” – tette fel magának a kérdést, mintegy önmagunk definiálására keresve a választ. Gimnáziumi éveiben hobbiból kezdett gyűjteni egy TESLA magnóval és barátnőjével, Fejér Ibolyával – aki később földrajz és történelem szakos tanár lett. Egyre nehezebbé vált a gyűjtőmunka: írógépet tilos volt használni, és természetesen idővel a gyűjtött anyagokat rögzítő szalagokat is lefoglalták.

Tanítónőként ismét fontossá vált a gyűjtőmunka csupán azért, hogy továbbadhassa azt, amit egy közösség megőrzött.

Jóval később dr. Kós Károly, néprajzi kutató figyelt fel rá, s biztatta ekképpen: „Melinda, maga nem csak olvassa, hanem érti is, amit írok! Kellene magának írni a Népismereti Dolgozatokba!” S így lett, hogy Lakatos Bakó Melinda írt és írt, és azóta is írással tölti elfoglalt nyugdíjas napjait.

Bakó Melinda néni történetében is a lelkesedésének mozgatórugóját kerestem. Miért ír valaki egy eltűnőben lévő faluról? „Érdekel!” – vágja rá határozottan, majd hozzá teszi: „… legalább papíron maradjon meg!” … és itt kicsit elhallgatunk. Hiszen az idők változása tagadhatatlanul meghatározza a falu sorsát.

Most, 2020-ban újra és újra feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mit tartunk érdemesnek arra, hogy gyermekeink átvigyék a korok divathullámain? S amit a közösség, akár évszázadokon keresztül is értékesnek tart, s ezt valóban át is adja, az lesz maga a hagyomány, az lesz a JELEN élő gyökere.

Hálatelt szívvel gondolok hagyományaink őrizőire, ápolóira, éltetőire. Köszönet Magó Annának, Lakatos Bakó Melindának és mindenkinek, akik segítették ezt a munkát, s akiknek köszönhetem, hogy visszataníthatom a mostani gyermekeknek a még élő emlékek játékait, dalait, szokásait. S talán engem is kezd elkapni az az érdekes lelkesedés! Felismertem, hogy ha ma tudásátadást elmulasztjuk, a holnap gyermekei már hiába keresik a múltjukat! A hagyomány jövőjének kulcsa a jelen pillanatban rejlik, ami most a mi kezünkben van: az enyémben és a tiédben is, kedves olvasóm! Köszönöm, hogy meghallgattál! Értékes életet kívánok Neked!