Január 22-én azért gyűltünk össze a falu közösségi központjában, hogy megemlékezzünk Kölcsey Ferenc költeményének születéséről. Beszélgettünk, felidéztük azt a sok jeles alkalmat, mikor büszkén énekeltük egy-egy nemzeti ünnepen, olimpián, az új eszetendő első perceiben.
Ha vannak fontos versek a magyar irodalomban, úgy ezek között az első Kölcsey Ferenc ódája. A hosszasan javítgatott szöveg végső változatát 1823. január 22-én jegyezte le az alkotó szatmárcsekei birtokán. Kutatói szerint ő maga nem tekintette ezt a versét igazán jelentősnek, különös ritmikájával igencsak kilógott a klasszikus mintára írottak közül.
A kelecsényi magyar közösségben elhangzó előadáson sorra vettük azokat a jelentős eseményeket, melyek a legutolsó pont leírásától a megzenésítésig, majd az Alaptörvényben való rögzítésig vezettek.
Meghallgattuk Egressy Béni pályaművét, amivel dicséretet kapott az 1844-es zeneszerzői "versengés" résztvevői között. Lejátszottuk Erkel Ferenc Árpád-házi Szent Erzsébetről írott operájának részletét, aminek bemutatóján még Ferenc József osztrák császár is kénytelen volt végighallgatni a rebellis magyarok nemzeti imádságát.
Sorra vettük a Himnusz felvidéki vonatkozásait is, hiszen már a megzenésítés ötletét is a Rimaszombat közelében, Széplakon született Bartay András vetette fel. A Nemzeti Színház igazgatója a legenda szerint még az ajtót is rázárta Erkel Ferencre, nehogy megszökjék a nagy feladat elől. Gárdonyi Géza lejegyezte azt a beszélgetést, melyben az idős zeneszerző visszaemlékezett a dallam születésére:
"Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: − Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe! És ott, a szoba csendességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat szállt meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismerik."
A trianoni tragédiát követően a pozsonyi Dohnányi Ernő dolgozta át a dallamot, 1938 óta énekeljük a mindannyiunk által ismert lassabb tempóban. Az 1950-es években Rákosi Mátyás és Révai József a galántai dallamokat is gyűjtő Kodály Zoltánt környékezte meg egy új Himnusz írásának ötletével. Az éppen a 70. születésnapját ünneplő zeneszerző röviden csak annyit felelt: "Minek? Jó a régi."
A szövegírásra kiszemelt Illyés Gyula sem állt kötélnek, ekképpen utasította vissza a "megtiszteltetést": "Meg van az írva, ahhoz sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet."
1989-től ezen a napon adják át a Márai Sándor-díjat azoknak az íróknak, akik kimagasló értékű prózakötetet alkottak az előző esztendőben. Első alkalommal Bodor Ádám, Kertész Imre és Mándy Iván örökösei vehették át a kitüntetést.
A Párkányhoz közeli Szőgyénben élő Smidt Róbert fafaragóművész Himnusz című táblaképe ma az Országházban áll. A hat év alatt készült tölgyrelief a magyarság történelmének kiemelkedő eseményeit és alakjait mutatja be. A nyolcszáz kilós, öt méter széles és két méter magas dombormű központi motívuma az ősi életfa és a Szent Korona.
A kaposkelecsényi estét Kölcsey megszívlelendő vallomásával zártuk:
„Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre. Még akkor is, midőn a nemzet ellen kínosan panaszkodom.”
