Beszélgetés Halász Dániel, maradéki református lelkésszel
Az ehhez vezető út azonban nem volt sem könnyű, sem rövid. Ha visszautazunk időben egészen a kiegyezés koráig (1867), akkor láthatjuk, hogy a magyar állam az egész tájegységet odaadta Fiume tengerparti városáért, így ez a terület a Horvát Királyság fennhatósága alá került. Mivel a katolikus egyházban horvát papok kezdtek el szolgálni, ezért a helybéli atyák elmentek a horvát püspökhöz, hogy magyar papot kapjanak, de a kérés teljesítését megtagadták tőlük, így a katolikusok nagy része áttért reformátusnak. Később, az 1800-as évek végén megalakult a missziói református egyházközség, melynek tagjai azon munkáltak már akkor is, hogy hitéletük mellett magyarságukat is megtartsák. Ez a kitartás egészen napjainkig megvan, ami 2013-ban a fent említett óvodai oktatásban is megmutatkozott, illetve két évvel később, 2015-ben a Branko Radičević Általános Iskolában is, ahol 1978 után először, végre magyar nyelvű osztály indulhatott Maradékon. Ekkor már Halász Dániel lelkipásztor volt a maradékiak lelkésze, aki igyekezett minél többet hozzátenni ahhoz, hogy az ottani magyar közösség gyakorolhassa nyelvét, mind ima, mind tanulás terén. Vele beszélgettem a kezdetekről, Maradékra érkezéséről és arról a misszióról, amit egy kis közösség megkíván a szórványban.
Ha visszapörgetjük az idő kerekét, hova nyúlik vissza a Maradékra való érkezése? Miért éppen e szerémségi kis falut választotta, és milyen ambíciókkal érkezett ide családjával?
- Időben visszautazhatunk egészen a teológiai éveimhez, hiszen azt mindenképp fontos kiemelni, hogy úgy kezdtem el felsőoktatási tanulmányaimat Sárospatakon, hogy tudtam, ide, a Vajdaságba vissza szeretnék jönni. Igaz, hogy szabadkai születésű vagyok, de Dél-Bánátban, szórványban nőttem fel, így volt bennem egy ilyen vágy, hogy szórványban szeretnék a későbbiekben szolgálni, hiszen ilyen helyeken mindig hiány van az értelmiségből.
Ambíciókat illetően a teológián jöttem rá arra, hogy nem az kell legyen az első számomra, hogy megmentsem a magyarságot, hanem az, hogy hitre jussanak az emberek, és onnantól kezdve fontossá tud válni nemzeti öntudatuk is. Ha identitásunk része a keresztyén hit, akkor nemzeti öntudatunk is identitásunk részévé válik. Persze vannak, akik fordítva gondolják, teológia előtt talán én is máshogy álltam ehhez a kérdéshez, de ott ez megváltozott bennem. Tanulmányaim után a segédlelkészi éveket Magyarországon, Sátoraljaújhelyen töltöttem 2010-2012 között. Az akkori püspököt kérdeztük, hogy hol van szükség lelkészre Vajdaságban, amire két opció volt, az egyik Zenta, ahol bár szórványgyülekezetről beszélhetünk, de tömbmagyarság van, vagy Maradék, ahol szintén kis református gyülekezet van, de szórványmagyarságban. Mivel a feltételek (pl. parókia lakhelyül) itt Maradékon adottak voltak, plusz lelkész sem volt, de a maradékiak szerettek volna maguknak, ezért a püspök úgy döntött, hogy ide költözzünk.
Milyenek voltak az első benyomásai a maradéki közösségről?
- Itt a reformátusság és a magyarság összefonódik egymással, ahol e kis magyar közösség ragaszkodik identitásához. 2012-ben, amikor idejöttem családommal, Szerémséget még nem igazán ismertem. Bácskában születtem, Bánátban nőttem fel, így ez a régió ilyen formában kimaradt. Ezért adtam magamnak egy évet arra, hogy megismerjem az itteni közeget, az itteni viszonyokat. Tapasztalatokat gyűjtöttem és láttam, hogy a magyar nyelv megszűnőben van, a gyerekek többsége nem beszéli a magyar nyelvet, ami a későbbi éveket tekintve még inkább romlott. Felismertük, hogyha magyar istentiszteleteket szeretnénk, akkor az oktatás terén is lépni kell és nagy hangsúlyt kell fektetni a magyar nyelvre.
Ezt felismerve, az istentiszteleteken túl mivel igyekeztek hozzátenni e szórványmagyarság identitásának és nyelvének megőrzéséhez?
- Úgy érzem, lelkészként nem tehetem meg,– főleg szórványok szórványában – hogy ne foglalkozzak a nyelvoktatással. Persze van olyan Magyarországon szolgáló lelkész kollégám, aki „csak” hitéleti dolgokkal foglalkozik, de én ezt itt nem tehetem meg, sőt, nagyobb rész az, ami munkámat tekintve nem hitéleti, mert idő közben számos egyéb, a magyarság fenntartását alakító feladatok jöttek, ami oktatással kapcsolatos. Ilyen az anyanyelvápolás, a magyar óvodával kapcsolatos tevékenységek, az óvodaépítés körüli feladatok, tehát a hangsúly áttevődött. Bár igyekszem elsősorban lelkipásztor maradni, hiszen ez a hivatásom, de az tagadhatatlan, hogy több szálon futnak az események.
Miben látja a megmaradás kulcsát?
- A legifjabb generációban. E kapcsán megint visszakanyarodnék időben 2012-höz, amikor idejöttünk, ami után egy évvel, ’13-ban elindítottuk a hétvégi óvodánkat. Akkor indult a Magyar Nemzeti Tanácsnak az iskolabusz programja, amikor sikerült megbeszélni, hogy összeszedjük a gyereket, akiket tudunk utaztatni Újvidékre, a Petőfi Sándor Általános Iskolába. Ezenkívül megtudtuk, hogy van egy olyan oktatási alapja a magyar református egyháznak, ahol pályázhatunk, ezt meg is tettük, és kaptunk 300.000 forintot arra, hogy hétvégi óvodát létesítsünk, ami gyülekezeti termünkben valósult meg. Apránként haladtunk, először vettünk szőnyeget, műanyag kisszékeket, tehát a legalapvetőbb dolgokat ebből a pénzből. Kezdetben feleségemmel ketten csináltuk a foglalkozásokat, mivel arra nem volt anyagi keret, hogy külön szakembert fizessünk. Ez később változott, a VMPE (Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete) jóvoltából kaptunk óvónőt, aki a gyerekekkel foglalkozott. Aztán ez tovább fejlődött, mert megtudtuk, hogy Magyarországról lehet működésre is pályázni, hogy mindennapos óvodát indítsunk. Ez is gyülekezeti termünkben indult el.
Hogyan folytatódott ez a lendület?
- Megfogalmazódott, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy akkreditált óvodát, amit próbáltunk először a szórványközpont keretén belül létrehozni, de ez meghiúsult. Majd jött a magyar kormánynak a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Programja, amiből mi is részesültünk. Ezt Balogh Zoltán jelentette be a nemzeti összetartozás bizottságának a parlamenti ülésén 2017-ben. Szerintem a magyar kormány nagyon helyesen felismerte, hogyha a szülők magyar óvodába íratják a gyereküket, akkor utána sokkal könnyebben íratják be magyar iskolába. Most Maradékon az a helyzet, hogy háromtól öt éves korig a gyülekezeti teremben működik az óvoda, ami „félig hivatalos” és hiányzik az a láncszem, hogy az iskolaelőkészítő meglegyen magyarul. Egyelőre a gyerekek elmennek szerb iskola-előkészítőbe, ahol fennáll annak a veszélye, hogy ezután a szülők meggondolják magukat és szerb osztályba íratják gyermeküket. Mivel a támogatásnak köszönhetően épül az új óvoda, ezért bízunk benne, hogy minél rövidebb időn belül lehetőségünk lesz akkreditálni, így az iskola-előkészítős egy évet is magyar nyelven lesz lehetőségük a gyerekeknek megcsinálni.
Milyen paraméterek alapján épül a leendő óvoda? Itt főként a gyereklétszám és az épület befogadóképessége közti összhangra gondolok. Hogy indult annak a gondolata, hogy mekkora és milyen kapacitású legyen?
- Az óvoda kapacitása nagyobb, mint amennyi gyerek most jelenleg van. 20-25 főre van szabva, még akkor is, ha ehhez képest az épület mérete nagyobb. Uniós szabványok szerint épül, lesz pl. orvosi szoba, tanári szoba, ebédlő, tehát nem csak óvodai rész. Konkrétan az óvodának egy szintje lesz, ezen kívül lesz tetőtér és pincerész is. A pincében egy nagy közösségi terem alakul, nagy konyhával, ami különböző rendezvényeknek adhat majd otthont, akár egyházi, akár kulturális programoknak (pl. keresztelő, esküvő, de akár egy augusztus 20, vagy bármilyen konferencia). Gyakorlatilag kibővíthető egyfajta szórványközponttá is. A tetőtérben lesz lakás, vendégszoba, irodák, raktárhelység, tehát többfunkciós épület van alakulóban. Óvodát tekintve pedig két csoportszoba várható.
A jövőbe vetett hitünk megvan és hívő, keresztyén ember lévén az egyik mérvadó pont számomra is a reménység!
