Meg kell vallanom, hogy a beszélgetésünk előzménye egy általam elkövetett baki. A 2020 januárjában a szamosújvári Téka Alapítvány által szervezett III. Petőfi Program Találkozón ugyanis megszólítottam Grezsa Csaba konzul urat, hogy legyen kedves adni egy elérhetőséget a Kolozsvári Magyar Intézet vezetőjéhez. A konzul úr rám nézett, és megkérdezte: milyen Kolozsvári Magyar Intézet vezetőjéhez? Akkor tudatosult bennem, hogy Kolozsváron nincs is magyar intézet, pedig én teljesen abban a hiszemben voltam, hogy hol máshol lenne magyar intézet, ha nem Kolozsváron. Így viszont kiderült az is, hogy a konzulátus magyar intézet hiányában komoly szerepet vállal a magyar kulturális élet szervezésében. Ha mégis lenne egy magyar intézet Kolozsváron, feltételezem, hogy nem lenne túl nehéz megtölteni programokkal.
Köszönöm a lehetőséget, hogy tudok néhány mondatot mondani mindarról, amit Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa magára vállal a kultúraszervezés területén. Egyformán jár az eszünk, mert az én fejemben is régóta a magyar kultúrintézet van. Jelen pillanatban Grezsa Csaba pontosan írta le a helyzetet, amikor azt mondta, hogy nincs. Ez egy régóta húzódó diplomáciai huzavona. A sokféle kísérlet közül ez tűnt a legígéretesebbnek, hiszen a politikai megnyilvánulások szintjén többször szóba került a kolozsvári magyar fiókintézet megnyitása. Valamilyen oknál fogva azonban ez mindig elhúzódott. Alapvetően arról van szó, hogy a magyar–román kétoldalú szerződés azt tartalmazza, hogy kulturális intézet nyílik Bukarestben, és annak egy fiókintézete Sepsiszentgyörgyön. Ezt a szerződést kellene úgy módosítani, hogy még egy fiókintézetet engedélyezzenek Kolozsváron. Ezzel kapcsolatban elég engedékenynek tűnt a román vezetés, tehát nem volt elvi kifogásuk. Nyilván azt jelezték, hogy a szerződés módosítása komoly megfontolásokat igényel. Summa summarum: addig húzódott az ügy, hogy nem kezdődött el a kulturális intézet kiépítése. Nem látom a jövőt, hogy ez az állapot mikor módosul, de nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb azért mégiscsak sikerül megnyitni a Kolozsvári Kulturális Fiókintézetet. Ennek a létjogosultságát talán nem kell hosszasan indokolni, hiszen ha Kolozsvárról beszélünk, minden elfogultsággal együtt mégiscsak Erdély fővárosáról van szó. Kolozsváron belül a magyar kulturális élet tartalma, minősége mindenképpen indokolttá teszi, hogy ennek legyen egy központi bázisa, egy szervezőközpontja. Rengeteg lehetőség nyílna, ha arról gondolkodunk, miképpen lehetne ezt igazán színvonalasan működtetni. Amíg ez a kérdés aktuálissá nem válik, mi azt találtuk ki, hogy a főkonzulátus a saját lehetőségeihez mérten igyekszik minél gazdagabb kulturális rendezvénysorozatokat indítani, így hozzájárulva a kolozsvári kulturális élethez. Kicsit azért pontosítok: a főkonzulátus kulturális feladatvállalását nem kizárólag a fiókintézet hiánya motiválta, sokkal inkább saját felindulásról, elszánásról van szó.
Mennyire magától értetődő az, hogy egy külképviselet kulturális programok szervezését is magára vállalja?
Valamilyen szinten minden konzulátus foglalkozik kulturális tevékenységgel. Hogy ezt ki milyen formában teszi, nyilván függ attól, hogy kinek milyen a kultúrafelfogása, és függ attól, hogy egy intézmény mennyiben próbál eleget tenni a – saját maga által vállalt – feladatoknak, és hogy milyen formában teszi. Mi ezt nagyon szívesen csináljuk, hangsúlyozom; nem csak a magyar intézet hiánya miatt. Amikor idekerültem, akkor döntöttem úgy, hogy a főkonzulátuson belül létrehozok egy saját kulturális csoportot, a főkonzulátusok hagyományos felépítésétől egy kicsit eltérően. Nálunk is megvannak a hagyományos csoportok, ahol a munkatársaink dolgoznak, emellett az imént említett kulturális csoport a kulturális események szervezésével és lebonyolításával foglalkozik. Azt gondolom, hogy ez kiválóan működik. Ez kicsit szerénytelenül hangzik, viszont teljesen indokoltan állítom: az általunk szervezett események általában telt ház előtt szoktak zajlani. Minden fellengzőség nélkül mondhatom, hogy a kolozsvári kulturális élet egyik centruma a főkonzulátus. Emellett gyakran megjelenünk a város többi helyszínén szervezőként vagy társzervezőként: a Kolozsvári Magyar Napoktól kezdve a Helikon főszerkesztőségén át a Bulgakov Irodalmi Kávéházig. A tévedése tehát teljesen jogos volt, mert nagyon indokolt lenne, hogy legyen egy magyar kulturális intézet. Az a természetellenes, hogy nincs.
Mielőtt rátérnénk az Önök által szervezett programokra, vessünk egy pillantást a magyar külügy kötelékébe tartozó intézményrendszerről, amelynek a szervezeti egységei partnerként szóba jöhetnek. Amikor tavaly Németországban dolgoztam a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként, megkérdeztem a Stuttgarti Magyar Intézet és a Berlini Magyar Intézet vezetőjét, hogy tudnak-e egymás között programokat csereberélni. Akkor mindkét intézetigazgató azt mondta, hogy a programok egy része jól működhet egy másik közegben is, de figyelembe kell venni a helyi közönség érdeklődését és igényeit. Nem minden működik jól automatikusan Berlinben, amire nyitottak Stuttgartban és fordítva. Ha a romániai magyar intézeteket nézzük, Bukarest és Sepsiszentgyörgy jöhet szóba. Velük szoktak egyeztetni egy-egy rendezvény átvételéről?
Kiválónak tartom a kapcsolatunkat a Kósa András vezette bukaresti intézettel, sok segítséget kapunk tőlük. Természetesen egyeztetünk, de nem állandóan. Ahogy el is hangzott, ezek a programok nem feltétlenül csereszabatosak. Mondok egy példát. Tavaly végre megszületett Bánffy Miklós Erdélyi történet trilógiájának román kiadása Marius Tabacu fordításában. Ennek a bemutatója közös szervezés volt, mert Bukarest és Sepsiszentgyörgy is részt vett benne, mindenki a saját helyszínén. Ez a koncepció működött is, és kifejezetten nagy érdeklődés övezte a bemutatókat. Ahol még működhet a dolog, az a képzőművészetek területe, hiszen a képzőművészetnek mégiscsak van egy olyan metanyelve, amely a nyelvi és kommunikációs gátak fölött áll. Sok olyan kiállítás volt, amelyet a bukaresti Balassi Intézet szervezett, és aztán elérkezett a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumba is. Nyilván nem lehet minden kulturális programot mozgatni, de az együttműködés létezik.
A másik – szintén külügyes – intézményrendszer maga a külképviseletek hálózata. Velük ápolnak valamilyen kapcsolatot, ha kultúraszervezésről van szó?
Természetesen. A Kárpát-medencén belül nem lehet eltekinteni attól, hogy egy külképviselet ne törődjön a kultúrával ott, ahol anyanyelvi közeg van. Meg ahol nincs, ott is. Szintén nem lehet eltekinteni attól, hogy a fogadó ország és a magyar közösség közötti kulturális átjárásoknak milyen módjai lehetnek.
A kolozsvári főkonzulátus korábbi kulturális tevékenységét böngészve rátaláltam egy 2018-as beszámolóra, amely arról ad tudósítást, hogy a külképviselet a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel társszervezésben valósított meg egy hármas könyvbemutatót. Mennyire bevett gyakorlat a társszervezői szerep, ha egy külső partner megszólítja Önöket?
Gyakran társulunk más szervezetekkel, akár ők szólítanak meg minket, akár mi őket. Példaként megemlíthetném az Erdélyi Magyar Írók Ligáját, a Helikon főszerkesztőségét, de mondhatom nyugodt szívvel a Kolozsvári Magyar Operát, a Kolozsvári Állami Magyar Színházat, a Kincses Kolozsvár Egyesületet, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumot és a sort még folytathatnám. Az együttműködések nagyon gyümölcsözők, mert nem egy különálló szigetként kell erőfeszítéseket tenni, hanem bekerülünk abba a helyi keringésbe, ami a kolozsvári kulturális életet jelenti, kiváló partnerekkel.
Legyen szó akár a programok saját, akár társszervezői megvalósításáról, minden esetben el kell gondolkodni azok finanszírozásáról. Ha meg akarják tervezni a kulturális tevékenységüket, állandó keretből gazdálkodnak vagy szükség van pályázati forrásokra is?
Mi előirányzattal dolgozunk, ami azt jelenti, hogy leadjuk a kulturális tervünket egy megadott időszakban. A leadott terveknél a központ figyelembe veszi, hogy az adott évben milyen évfordulók és egyéb kiemelt jelentőségű események vannak, ezután kapunk egy bizonyos összeget egy esztendőre. Már a tervek megírásába beemelünk olyan elemeket, amelyek közös szervezésűek, itt értelemszerűen a finanszírozási szerep is lehet társszervezői szerep. Szoktuk azt is csinálni, hogy egy felolvasóest vagy egy könyvbemutató után például mi álljuk a fogadást. Ilyenkor van egy kis koccintás, egy kis harapnivaló és egy beszélgetés. Persze előfordulhat olyan esemény, ami az eredeti tervtől eltér. Ha ilyen van, akkor mi is próbálkozunk többlet forrást szerezni az előirányzattól függetlenül.
Ígérem, hogy a csere témával utoljára hozakodok elő. Ha a Kárpát-medencét nézzük, gondolkoztak-e már a szomszédságunkban található országok konzulátusaival való együttműködésen?
Nagyon aktuális, amit most fölvetett, ráadásul szívügyem. Ez az esztendő a nemzeti összetartozás éve. Mi már törtük azon a fejünket, hogy mi lenne az a terület, ahol a nemzeti összetartozásnak a legfontosabb elemeit fel tudnánk mutatni, és érdekes módon a kultúránál kötöttünk ki. Amikor tavaly a Kárpát-medencei Benedek Elek mesemondóverseny döntősei eljöttek a nekik szervezett gálaestre, meghívtam a Kárpát-medencei kollégáimat. Itt voltak a főkonzulok Kárpátaljától Szabadkáig, és előterjesztettem egy elképzelést, ami nagyjából arról szól, hogy térképezzük fel: a trianoni békediktátum után hogyan szervezte újjá magát az egyes területeken a kulturális élet. Azaz milyen műhelyek, egyesületek, alapítványok jöttek létre annak érdekében, hogy az új viszonyok között megtalálja a lehetőségeit a magyar kultúra. Itt számtalan elem van, amit be lehet emelni, a képzőművészeti társaságoktól kezdve az irodalmi műhelyeken át a színházi életig. Az időszakokat nyilván korszakolni is kell, de egy ilyen összeállítás szinte kimeríthetetlen tárháza a lehetőségeknek. Aki sokat markol, keveset fog veszélye egy ilyen nagy területen természetesen reális. A javaslatot viszont a kollégák támogatták, a központ pedig elfogadta. A megvalósítás a jelenlegi járványhelyzet miatt persze módosul, hiszen az eredeti terv alapján sok embert mozgattunk volna, vándorkiállítás is lett volna stb. Most azt tervezzük, hogy a virtuális tér adta lehetőséget kihasználva egy YouTube-csatornát indítunk be, és erre a csatornára menekítjük át mindazt, amit megvalósítani terveztünk. Mondok két konkrét példát is a virtuális térben megvalósítandó tervekre. Az egyik egy helyi dolog. A Helikon főszerkesztőjével beszélgettünk a kortárs magyar líra sajátosságairól és lehetőségeiről, aztán volt egy slam poetry-est, ami nagyon jól sikerült. Erdélyben elég sok rádió és egyéb médium átvette tőlünk. Ezt a slam-es programot tervezzük az egész Kárpát-medencei térben kiterjeszteni. Bevonnánk a nemzeti összetartozás napjára anyaországi és külhoni slam-eseket, és a képernyőn megjelennének a különböző régiók költői, akik egy közös performance-szal jelentkeznének. Abba is betekintést kaphatnánk, hogy az egyes régiókban külön-külön milyen lírai megnyilatkozások vannak. Mondok egy másik példát. Idén nemcsak a nemzeti összetartozás évéről kell beszélnünk, hanem a rendszerváltás évfordulójáról is. Azt gondoltuk, hogy kiírunk egy blogíró versenyt középiskolásoknak és egyetemistáknak. A blogírás – ha úgy tetszik – megint egy sajátos megoldásokat kínáló műfaj. A rendszerváltás tapasztalatainak, interpretációinak leírása számos lehetőséget rejt magában, kíváncsian várjuk, hogy a fiatalok mit látnak lényegesnek ebből az időszakból, és hogy ezt hogyan tudják megjeleníteni. Szintén érdekes, hogy az idősebb generáció hogyan fogadja majd a fiatalok írásait. Ha erre felkészül egy diák vagy egy egyetemista, akkor nagyon reméljük, és okkal feltételezzük, hogy az ő ismeretanyaga is bővül és a gondolkodása is árnyaltabbá válik ezáltal.
Ezek jó ötletek. A Petőfi programos kollégák is csináltak most online versmondó versenyt, Verselő Kárpát-medence (VKM) néven, ami meglehetősen sikeres lett, de a slam és a blog talán még innovatívabb gondolat. Ki volt az ötletgazda?
Az ötlet közös volt Demeter Stefánia Katalin kolléganőmmel. Katalin ötletgazdasága ezekben a tervekben nélkülözhetetlen. De ha már a versmondásnál tartunk, azzal is van tervünk. Szeretnénk közismert embereket felkérni, hogy mondják el a kedvenc versüket, és itt nemcsak a színészekre gondolunk, hanem más közismert szereplőkre is. A versmondáson túl arra is fel lehetne kérni őket, hogy kedvenc könyvüket ismertessék 5 percben (Fülszöveg). Azt gondolom, hogy az irodalmat akár egy híres személyiség ajánlása révén is közelebb lehet hozni az emberekhez.
Mindazok a témák, amikről eddig beszélgettünk, nekünk és rólunk szólnak. Mi a helyzet azokkal a programokkal, amelyek a magyar–román párbeszédet segítik? Mennyire nyitottak a románok a magyar (ill. magyar–román) vonatkozású kulturális tartalmakra?
A YouTube-os projektnek lesz egy olyan része, aminek a neve Kulturális átjárások a román–magyar művészeti életben. Mondok címeket hozzá, amiket szeretnénk exponálni. Ilyen lesz a Brâncuși és Pogány Margit kapcsolatáról szóló Vágy, művészet, szerelem c. előadás. Itt Imre Zoltán nevét meg kell említenem, aki a témát majd csokorba fogja gyűjteni, de Tristan Tzara és Kassák Lajos kapcsolata is rendkívül érdekes. Ugyanígy Bartók és Buşiţia János kapcsolatrendszeréről is élvezetes előadást lehetne tartani. Ady és Goga viszonya eléggé közismert, de akár arról is lehetne beszélni. A YouTube-os projekttől függetlenül a saját kulturális rendezvényeink kigondolásánál általános érvénnyel törekszünk arra, hogy minél nagyobb mértékben tudjuk bevonni román barátainkat is. A Kolozsvári Magyar Napok alkalmával például a zenei és képzőművészeti események kapcsán komoly román érdeklődést tapasztalunk, értelemszerűen azért, mert ezek befogadását nem korlátozzák nyelvi akadályok, de az irodalmi átjárások megismertetésére is törekszünk.
A kulturális programok szervezésében és megvalósításában, de egyéb területeken is rendre keresztezik egymást a külügyhöz tartozó külképviseletek és a Nemzetpolitikai Államtitkárság útjai. Hátrány vagy előny, hogy a nemzetpolitikai területnek több gazdája van?
A sok bába közt elvész a gyermek problémájára gondol? Ilyesmivel nincs gond. Mi leginkább támogatást kapunk. Nem érzem, hogy ilyen szempontból zűrzavar lenne a dologban. Potápi Árpád és Brendus Réka is nagy odaadással támogatja a kulturális rendezvényeinket, de a Külügyminisztérium részéről sem érzem azt, hogy mellékes területként kezelnék a nemzetpolitikai kérdéseket, sőt. A lényeg, hogy az eltervezett kulturális programnak jól átgondoltnak kell lennie. Ha az ötlet jó, akkor könnyebb támogatót szerezni hozzá. Persze nekünk is van olyan tervünk, ami visszapattan, de szervezési problémák nem szoktak adódni. Inkább azt érzékelem, hogy örülnek annak, hogy helyben megfogalmazódnak elképzelések, és nem a központtól várják, hogy mit is kéne kitalálni.
Maradva még a külügy és a nemzetpolitika metszéspontjainál: épp a minap hívták fel a figyelmem a Külgazdasági és Külügyminisztérium és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem által életre hívott és szeptemberben induló Diplomataképző Programra, amelynek nemzetpolitikai modulja is van. Hogyan látja a diplomata-utánpótlás helyzetét, különös tekintettel a kulturális diplomáciára?
Hogy szükség van rá, az egészen bizonyos. Van már olyan mennyiségű és minőségű tudásanyag, amit érdemesebb átadni a fiatalabb diplomatáknak, és van az a módszertan, ami ezt hatékonnyá is tudja tenni. Ez egy hiánypótló kezdeményezés, amit főleg a fiatalok figyelmébe ajánlok. Ha visszatekintünk a magyar diplomataképzés történetére, azt tapasztaljuk, hogy a korabeli megfontolások miatt ez nagyon sokáig az egykori Szovjetunió területére korlátozódott. A rendszerváltás után aztán a helyzet megváltozott, hiszen különböző külföldi egyetemeken pályázatokkal, ösztöndíjakkal igyekeztünk ezt pótolni. Fontos volt, hogy legyen egy olyan intézményes és magas színvonalú diplomáciai képzés, amely figyelembe vesz minden olyan elvárást, ami egy magyar diplomata sikeréhez szükséges. Ha ezen belül a diplomácia kulturális vetületére is odafigyelünk, annak csak hozadéka lehet. Én ennek nagy jövőt remélek. Bízom benne, hogy az oktatógárdától kezdve az infrastruktúráig minden a legmagasabb szinten fog rendelkezésre állni.
Misszióvezetőként mit tekint a következő évek legfontosabb feladatainak?
Szeretek stratégiákban gondolkodni, de nem mindig könnyű. Azt szeretem szakaszolni, hogy mi az, amit lépésről lépésre meg lehet valósítani. A közelgő terveink nagy részét elmondtam, ami a pedig a távlati elképzeléseket illeti, valóban fontos lenne, hogy megnyíljon egy kulturális fiókintézet. Ami ez ügyben rajtam múlik, azt meg is fogom tenni. Nyilván ez nagyrészt nem rajtam múlik, ugyanakkor nem félteném attól a főkonzulátust, hogy elapadna a kulturális tevékenysége. Ha ez sikerülne, az hatalmas eredmény lenne. Hogy a magyar–román viszonyrendszerben a kultúra segítségével tudjunk némi közeledést elérni, azt tekinthetjük stratégiai célnak. Ha van valami, ami e cél elérésére kimondottan alkalmas, akkor az a kultúra.
