Jelenlegi hely

Négy nap dörgött az ágyú

/ Bajusz Erika /
bajusz.erika képe
1848-49: harc az elnyomás, a korlátok és az önkényuralom ellen. Hazaszeret és hűség. Önfeláldozás a jobb létért, a szabadságért, egymásért.
Református Egyház közösség koszorújaGyerekek ünnepi műsorKopjafa táblájaGyerekek ünnepi műsora

A történelmet jól ismerve Vízaknának szoros kapcsolata van az 1848-49-es szabadságharccal, ugyanis a Nagyszeben elleni sikertelen ostrom után Bem seregei Vízaknára vonultak vissza. Innen indítottak támadást a túlerőben levő osztrák hadak ellen. A február 4-i ütközet és az azt követő visszavonulás a honvéd csapatok súlyos vereségével végződött. Az elesett mintegy háromszáz honvéd holttestét az elhagyott sóbányák egyik aknájába temették. Az emlékükre állított emléktábla mára a Honvéd-tóban, elsüllyedve található. Helyette a református templom kertjében áll egy kopjafa, mely emléket állít és emlékezési helyet biztosít hős magyarjaink előtt.

A városban van még egy emléktábla, mely Petőfi szálláshelyét örökíti meg, azt a házat ahol a költő 1849. január 29. és február 4. között lakott. Híres versét melyet erről az ütközetről és az életüket a magyar szabadságért áldozó honvédek tiszteletére írt, mindannyian ismerjük:

„Négy nap dörgött az ágyú
Vízakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.(…)

Mindent megtettünk, amit
Kívánt a becsület...
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.”

Március 15-én a magyar emberek kokárdát tűznek a ruhájukra, az épületeken is magyar zászlót lenget a szél. Minden településen megemlékezünk az 1848-as forradalom és szabadságharc kiemelkedő hőseiről, az emlékezés virágaival megkoszorúzzuk a 48-as emlékműveket, szobrokat. Ilyenkor felidézzük milyen elnyomásban éltek a magyarok, hány éven át sínylődtek a nyomor, a mellőztetés, a nélkülözés és szűkölködés fojtó posványában.

Vízaknán március 12-én ünnepi istentisztelet után került sor a megemlékezésre. Istentisztelet alkalmával Csiki-Mákszem Lóránd tiszteletes úr szólt hős magyarjainkról, felelevenítette milyen bátorságról és hazaszeretetről tettek tanúságot március idusán a magyar ifjak. Milyen tűz mozgatta őket, milyen hűséggel voltak hazájuk és a magyarság iránt. Milyen összefogásra és szeretetre lenne ma is szükség és milyen felszereléssel ruház fel bennünket az Úr a gonosz elleni harcban. Ez a fegyverzet pedig nem más, mint a megigazulás páncélja, a hit pajzsa, az üdvösség sisakja és a lélek kardja. „Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” Ef 6,12

A gyermekek műsorral készültek. Igazi múltidézésnek adott otthont a református templom. Elhangzott a Felszállott a páva népdal, a gyermekek egyszerre zengték:

„Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Újszelek nyögetik az Ős-magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.”

Petőfitől több verset is idéztünk, úgy a Kemény szél fúj, mint a Szabadsághoz című vers részlete is elhangzott. A gyermekek egyszerre kiáltották a Mit kíván a magyar nemzet kérdésre a márciusi ifjak válaszát: „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” Egyenként elhangzott a 12 pont vele a magyar nép követelései, valamint a Nemzeti Dal is.

Szinte visszarepültünk az időben és éreztük, amint megütik a dobot a város közepibe, a sok magyar legénnyel együtt indultunk el a szép szabadságért, a szép magyar hazáért, a háromszínű zászló oltalmazásáért. Együtt harsogtuk a Kossuth nótát a magyar szabadságért. Egyszerre dobbant a szívünk a Föl, föl vitézek a csatára dal éneklésekor, mintha lüktetése adta volna lábaink alá a ritmust, a lépteket. A jó lovas katonának című nóta éneklésekor behunyva a szemünket szinte láttuk a katonákat, akik egyszerre zúgják:

„Hej élet be gyöngy élet ennél szebb sem lehet,
 Csak az jöjjön katonának aki ilyet szeret.”

A gyermekek büszkén szavaltak és énekeltek. Valami különleges érzés járta át őket. Megértették és szívükbe zárták március 15 üzenetét. Komoly és hálás szívvel tekintettek vissza 1848-ra, azokra a hősökre kik életüket áldozták a szabadságért, a magyar szabadságért.

„Az én népen neve: magyar
Jelünk: piros-fehér-zöld.
Hogy én magyar gyermek vagyok,
Engem büszkeséggel tölt.”

Bánk bán áriáját meghallgatva odaképzelhettük magunkat a Nemzeti Színházba, ahol Katona József darabját adták elő a színészek 1848 március 15. estéjén. Tudjuk, hogy az este a Két anya gyermeke című előadás volt kitűzve, amiben a Nemzeti prózai társulat szinte minden nagy művésze játszott. Az aznapi plakátra viszont kézzel ráírták, hogy helyette a Bánk bán kerül színre, az est karmestere Erkel Ferenc volt. Igazán szívet szorongató érzés volt együtt hallgatni: „Hazám, hazám, te mindenem! Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.”

Záró gondolatként Juhász Gyula verse hangzott el:

„Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan, 
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak, 
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.”

A műsor után elhelyeztük koszorúnkat a templom kertjében található kopjafánál, egy perces néma csenddel emlékeztünk és tisztelegtünk a magyar hősök emléke előtt, fejet hajtva énekeltük nemzeti imádságunkat, Isten áld meg a magyart.

A gyermekek záró éneke a Nélküled című dal volt, egy dal, melynek üzenete van, egy dal mely könnyet csal a szemünkbe, egy dal, mely összeköt bennünket:

„Mint a leszakított haldokló virág
Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.

S bár a lényeget még nem érthetted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk!”