Kölcsey Ferenc 1823. január 23-án végleges formába öntötte a Himnuszt. Erre emlékeztünk, amikor a Magyar Kultúra Napját ünnepeltük szerte a Kárpát-medencében minden magyar közösségben. Ha pedig megnézzük, hogy mit is jelent a kultúra meghatározás szerint, elmondhatjuk, hogy az emberi tevékenység terméke, ami összeköti a múltat, a jelent és a jövőt, és formálja az egyéni és közösségi identitást. Ezért az egyes települések és közösségek programjain a tematika is különböző volt, de a magyarság múltjához és jelenéhez egyaránt kötődött.
Nagyszebenben, a multietnikus városban a magyar kultúra lépten-nyomon összefonódik a szász közösségével, a nemzeti sajátosságok mellett is egy jellegzetes erdélyi kultúrára mutatva. Ezt tükrözte az a könyvbemutató is, amelyet a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete szervezett az Erdélyi Magyar Írók Ligája Irodalom és közösség című programsorozatának keretében. Szenkovics Enikő és Király Zoltán a Soha senkire nem lőttem című, egykori nagyszebeni származású íróval, Franz Hodjakkal készült beszélgetőkönyvet mutatta be. A két szerzővel a szerkesztő, Vincze Ferenc beszélgetett.
A könyv címe meghökkentő. A kevés számú nagyszebeni érdeklődőnek majdnem a könyvbemutató beszélgetés végéig kellett várnia, hogy megtudja, hogy vajon Franz Hodjak fogott-e fegyvert a kezébe, mire is utalhat a cím? De talán ne szaladjunk ennyire előre!
A szlovák felmenőkkel is rendelkező, egyáltalán nem német hangzású nevű Franz Hodjak 1944-ben született Nagyszebenben, az utolsó kivándorló szászok egyikeként hagyta el hazáját és választott városát, Kolozsvárt. Az egyetem elvégzése után ebben a városban maradt, ott alapított családot magyar feleségével. Lányuk így rögtön két kultúrában mozoghatott otthonosan. Írói, költői és műfordítói munkássága mellett hosszú időn keresztül volt a kolozsvári Dacia Könyvkiadó szerkesztője, így az 1970-es, 80-as évek irodalmi közegének számos szerzőjével, szerkesztőjével együtt dolgozott.
Amikor Hodjak számára kiderült, hogy a rendszerváltás szabadsága sem kecsegtet Kánaánnal, ráadásul nemzettársai folyamatosan elhagyják Erdélyt, ő is a távozást választotta. Németországban rögtön megérkezése után szembesült azzal, amivel – valljuk be - számtalan Magyarországra települő erdélyi magyar is: a burokrácia csak az állampolgárságát nézte, nyelvtudását is rögtön megkérdőjelezte. Ki ne emlékezne arra, hogy hosszú-hosszú éveken keresztül Magyarországon is bizonyítani kellett, hogy a különleges, más nyelvre lefordíthatatlan nevek tényleg egy magyarul beszélő, magyar identitású egyént rejtenek. Franz Hodjaknak Németországban kellett bizonyítania, hogy hiába román állampolgár, származását tekintve német.
Hogy mennyire sikeresen vagy sem, kiderül abból a beszélgetőkönyvből, amelyet két kolozsvári irodalmár, Szenkovics Enikő (műfordító, szerkesztő) és Király Zoltán (költő, szerkesztő, műfordító) készítette a szerzővel. A két beszélgetőtárs nem csak olvasmányélményeiből ismeri Franz Hodjak munkásságát, mindketten fordították is műveit: ki verseit, ki prózai írásait. A kötetben megjelenő beszélgetés végigköveti ugyan Hodjak életét, ám egyúttal betekintést nyújt az 1970-es, 80-as évek Kolozsvárjának irodalmi életébe, a román kommunista diktatúra kultúrpolitikájába, a túlélés és kivándorlás stratégiáiba vagy éppen a könyv- és folyóirat-szerkesztés korabeli folyamataiba. Egy olyan kordokumentum, amely nem csupán elmeséli a kiváló alkotó életét, hanem egyúttal felfedi a különböző nyelvű és kultúrájú közösségek hétköznapjait is. A könyv pedig ezen a ponton válik erdélyivé, ahol olykor nem is fontos, hogy magyar, szász, avagy román bármelyik beszélgetőtárs.
Franz Hodjak még megérte, hogy tavaly az Exit Kiadó (Kolozsvár) és a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány (Budapest) gondozásában megjelent kötetet kézbe vehesse. 2025. július 6-án elhunyt, és végső nyugalomra Németországban lelt.
Ahogy Király Zoltán mondta, bármely szerzővel napvilágot kellene látnia egy ilyen könyvnek. A monográfiák csak az életműveket elemzik, persze, életrajzi adatok tükrében is, de az életút csak a kérdezz-felelekben, a visszaemlékezésekben bontakozik ki. És miért is a cím? Az ötlet Király Zoltáné. Képletes, de direkt is: az öntörvényű Franz Hodjak tényleg nem lőtt senkire. Szavakkal sem.
Itt jegyezzük meg azt is, hogy Szenkovics Enikő munkásságát Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal ismerték el. A Romániai Magyar Demokrata Szövettség (RMDSZ) 14. alkalommal díjazott olyan művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon járultak hozzá. 2026. január 22-én többek között Szenkovics Enikő fordító is elismerést kapott.
