Együtt lenni, emlékezni, megmaradni
Az egyesület székhelyének udvarára délután fél hat körül érkeztem, majd csatlakoztam a szervezőkhöz és önkéntes segítőikhez a megkezdett sátorépítési munkákban, ezt követően pedig a látogatók számára ígért, bográcsban készülő babgulyás elkészítésének munkálataiban.
A sátor alá időközben bekerültek padok, székek és asztalok, majd megérkezett a fellépőként meghívott, fiatal művészekből összeállt Muzsikosz Zenekar is, aki hét órától kezdődően zenei aláfestéssel szórakoztatta a lassan összegyűlő felfalusi közönséget a megemlékezés időpontjáig.
Ahogy telt az idő, tudtam meg, hogy ennek a megemlékezésnek immár hatodik alkalommal adott helyet az egyesület udvara Marosfelfaluban. Mentoromtól tudtam meg korábban azt is, hogy ez a hely más, közösségi összefogással megvalósított felfalusi rendezvény helyszíneként is szolgált már, ezért nem csak a szervezők, de a felfalusi magyar közösség is szorosan kötődik hozzá.
Mára szimbolikus helyszínné vált, amelynek eszmei értéke is van, ezért jelentős szereppel bír a közösség összetartozásának ápolásában.
Ahogy lassan belekerültek a bográcsba a gulyást alkotó összetevők, úgy gyűltek össze az emberek a felállított sátor alatt, hallgatva a muzsikaszót a csűr mellett, melyhez idővel a Bíborka Zenekar és a Bíborka Néptáncegyüttes fiataljai is csatlakoztak. Közben pedig elkészült a telek utcához közeli oldalán a tűzgyújtás helyszíne is, a ház előtt az udvar közepén álló, nagyjából egy méter magasságú, kúp alakban összeállított farakás.
Amint eljött az idő, sétáltunk át mindannyian, a zenekarral közösen, hogy a muzsikaszó mellett emlékezzünk együtt az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójáról.
A szervezők nevében mentorom köszöntötte az összegyűlt vendégeket, beszélt röviden a megemlékezés évfordulójáról, és arról, hogy napjainkban a megemlékezés lényege a marosfelfalusi magyar közösség életében az, hogy az idősek és a fiatalok összegyűljenek, a családok, barátok, ismerősök találkozzanak, hogy lehetőségük legyen békés környezetben, családias hangulatban, közösen időt tölteni és a magyarságukat ünnepelni.
Együtt csodáltuk a felgyulladó lángot, majd, mikor a lángok már viszonylag nagy magasságokba szöktek, a tűzrakást körbe állva közösen elénekeltük a magyar nemzeti himnuszt, majd rögtön utána a székely himnuszt is.
Leírhatatlanul megható, de egyben felemelő volt számomra, hogy ebben az évben ösztöndíjasként osztozhattam ebben az élményben a felfalusi magyarokkal.
A himnuszok után visszasétáltunk a padokhoz és megkezdődött a vendéglátás. A papírtálakba mindenki magának szedhetett az elkészült babgulyásból, kapott mellé ditrói kenyeret, majd egy nagy üveg házi ecetes uborka is előkerült épp időben a közös étkezés megkezdéséhez.
Ugyan a megemlékezés időpontja hétköznapra esett, sokan eljöttek. Az időjárás kegyes volt hozzánk és jó hangulatban, egy megszokott helyen, barátságos légkörben zajlottak az események, s bár a csűr udvarán is szinte otthon volt mindenki, végül szépen lassan minden vendég elindult hazafelé.
A tűz körül közösen megélt pillanatok, az egymás mellett állva elénekelt himnuszok szavainak súlya emlékeztettek arra, hogy bár az idő múlik, a megélt történelmi sebek és a belőlük fakadó összetartozás érzése ma is élő valóság.
De nemcsak az emlékezés, hanem az egymás felé fordulás, az együtt töltött idő, a beszélgetések, a megkóstolt ízek, a nekünk szóló dallamok is hozzájárultak ahhoz, hogy erősítsük magunkban és egymásban is a hitet: egy közösség tüze akkor ég tovább, ha tápláljuk azt.
Így tettünk mi is, hiszen az este során az udvar közepén és a bogrács alatt meggyújtott, a fizikailag meleget adó tűz lángja mellett közösségként tápláltuk tovább a marosfelfalusi magyarok összetartozásának tüzét.
Ebben a szellemben szívemből köszönöm, hogy ott lehettem, s bízom benne, hogy a következő években is újra és újra fellobban majd Marosfelfaluban az Összetartozásunk Tüze.
