Szórványhelyzet Segesváron
A város határánál háromnyelvű tábla írja a város nevét, (románul: Sighișoara, németül: Schäßburg), de turisztikai és hivatali szempontból a magyar nyelv teljesen ki van szorítva, a tájékoztató táblákon, brosúrákon, transzparenseken az információk románul, angolul és németül jelennek meg. Ahhoz képest, hogy a város és környékének jelentős számú lakossága magyar anyanyelvű, és a turisták egy nem elhanyagolható része is magyar, indokolt lenne mindent kiírni magyarul is. Ez nem csupán gesztus lenne, annál sokkal több kell, hiszen alapvetően nem gesztusokra van szüksége a helyi magyar közösségnek, hanem hatékony, erős, európai szintű érdekvédelemre, az anyanyelv használatát illetően is. Gondoljuk meg, habár a város többsége eredetileg szász és magyar lakosságú, szászok alig maradtak, szemlátomást nincs hatékony mód a magyar mint a legnépesebb őshonos nemzeti közösség anya- és kultúrnyelvének teljes körű, európai szintű védelmére egy olyan országban, ami szintén az Európai Unió tagja. A szászok elvándoroltak, akik itt maradtak, főleg öregek: vagyis egy inkább inaktív, elöregedő közösségről beszélünk a szászok esetében, akik már a huszonnegyedik óra után nem fognak újratermelődni, nem tudják újratermelni helyi gazdaközösségeiket, ez már lehetetlen.
A romániai magyarság, így a helyi, segesvári és környékbeli magyarság nem hasonlítható a szászokhoz. A magyarság demográfiai fogyása nyomon követhető ugyan évről évre, vagy legalábbis népszámlálásról népszámlálásra számszerűen, a magyar közösségek egy része mégis erősödik, igaz, hogy szórványban viszonylag szűk keretek között. Székelyföld helyzete se könnyű, de ott még nagyobb a kohéziós erő nyelvi, kulturális és társadalmi szinten is. Miért írom ezt? Azért, mert a segesvári és környékbeli magyarság nagy része székely, vagy legalábbis nemzedékekre visszamenően székely származású. Legtöbbjüknél fontos a székely-magyar identitástudat. Segesvárt földrajzi helyzete és történelmi múltja is összeköti Székelyfölddel, a székelységgel. Ha a térképre nézünk, látjuk, hogy a Nagy-Küküllő jelenti a határt Héjjasfalvánál Székelyföld nyugati széléhez, ami egyben a megyehatár is a jelenlegi román közigazgatási rendszerben Maros és Hargita megye között. Középfokú történelmi tanulmányainkból arra is emlékszünk, hogy a város határában, pontosabban, a szomszédos Fehéregyháza és Héjjasfalva között zajlott az a vesztes ütközet, 1849. július 31-én Bem tábornok vezényletével, ahol ifjú reformkori költőnk, Petőfi is elesett, eltűnt. Ez megmaradt a történelmi köztudatban, de ennél sokkal többről van szó, hiszen a közeli szász gazdálkodó és kisiparos közösségek, korábban céhek, manufaktúrák is, kapcsolatban voltak a szomszédos székelységgel, a 18. század végétől pedig már székely és más magyar családok is betelepedtek a vár alá, főleg kisiparosok. Több székely településen szász mintára építkeztek, szász építész- és ácsmesterektől tanulták el az erődtemplomok szerkezetét. Szász szakemberek működtek közre például a legismertebb székely unitárius erődtemplom, a székelyderzsi építésénél, de a lakóházak és az utcák elrendezése is több székely községben jól láthatóan szász mintát mutat.
A helyi magyarság tehát, ellentétben a huszonnegyedik órán már jócskán túlfutott maradvány szásszal, egy teljes keresztmetszetű, életaktív, hiánytalan közösség, még akkor is, ha számszerűleg fogyóban van, van nemzedéki utánpótlás, születnek gyerekek szép számmal, a közösség méretéhez képest minden generáció jelen van. Az óvodától, az általános iskolától és a középiskolától az egyetemen keresztül egész a hetven és a nyolcvan év fölötti idős korosztályig. A székelységhez való viszonylagos földrajzi közelség viszont egyáltalán nem jelenti a szórványhatás, a szórványközösségekre jellemző negatív nyelvi, társadalmi és kulturális hatások hatékony kivédését. Itt is jellemző az asszimiláció, a beolvadás, főleg a vegyes házasságból származóknál, ugyanakkor, van ellenkező példa is, hiszen vannak olyan vegyes házasságok, főleg magyar és román házastársak között, ahol mindkét identitás erős marad, de ehhez az is szükséges, hogy a román fél már valamilyen szinten beszélje a magyar nyelvet a házasságkötéskor, a gyerekek érkezése előtt. Vannak ilyen családok itt Segesváron és a környéken, Medgyesen is, de sajnos nagyon ritka, mert ahol már az egyik fél román, ott a román identitás, a román nyelven történő iskoláztatás felülírja a magyart. Korábban, ez még az idősebb generációknál jól érzékelhető itt Szászföldön, a szász-magyar és a román-szász vegyes családok még háromnyelvűek voltak, vagy legalább minimum kétnyelvűek, míg ma már a vegyesházasság a román identitás, az asszimiláció térnyerését jelenti, a kisszámú ellenkező példákkal együtt is.
Nemzetpolitikai szempontból sem közömbös, a román fél, a román elit, a román politikum és közigazgatási rendszer, maga a román autoritás milyen kimunkált eszközökkel igyekszik a magyar anyanyelv használatot korlátozni. Székelyföld belsejétől, a demográfiai gócpontoktól kifelé, a megyeszékhelyek felé haladva, konkrétan a megyeszékhelyeken érzékelhető a legjobban a román politikum hatékonysága és sikeressége az asszimiláció terén. Ilyen Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy. Mivel a Programba való belépésemet közvetlenül megelőzően két két évet töltöttem a román oktatási rendszerben külföldi vendégtanárként, magyar és vegyes tannyelvű gimnáziumban és általános iskolában, központi tanfelügyelőségi jóváhagyással és szakmai ellenőrzéssel, a letett versenyvizsgák után, belülről figyelhettem és ismerhettem meg azt a bürokratikus eljárási rendszert, ami még tömbmagyar területen is megnehezíti a magyar tannyelvű oktatást. Az eredetileg színmagyar lakosságú Marosvásárhely (Maros megye közigazgatási székhelye), Csíkszereda (Hargita megye székhelye) és Sepsiszentgyörgy (Kovászna megye székhelye) jelentette volna Székelyföld urbánus, polgári demográfiai erejét, ehhez képest, különösen Marosvásárhelyen, a magyarság aránya folyamatosan csökken, a demográfiai gócpontok szerepét kisebb városok veszik át, mint Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely és a szinte falusias Székelykeresztúr.
Nemcsak az ún. szórványközösségek vannak tehát veszélyben, hanem a tömbnek nevezett Székelyföld is, ezért semmi okunk hátra dőlni!
A fotók illusztrációk, analóg felvételek, amiket erdélyi értékmegismerő és pedagógiai munkám során exponáltam különböző helyszíneken.
