A brassói, játékba belefeledkezett gyanútlan ovisokhoz - nem kis meglepetésükre - egyszer csak becsöngetett a Mikulás. Aztán ezt a délelőtti megjelenést, a szervezők megfejelték egy délutáni szabadtéri szekerezéssel, nyílt tűzön főzött narancsos, fahéjas teázással, énekléssel, közben meg ide is megérkezett az északi sarki Apóka.
A picurkák úgy bezsongtak Miki bácsitól, hogy a családi levelezős csoportban írták a szülők, hogy képtelenek lefektetni őket. Rajzoltak a Mikulásnak, kukucskáltak ki az ablakokon, ugyanis két alkalommal is megígértem, hogy éjszaka is meglátogatom őket, ha fényesre vikszolják a csizmácskákat.
Két oviba, egy normál oktatási rendszerű magyar óvodába, és egy vegyes nemzetiségű, de többnyire magyar ajkú, Waldorf-pedagógián alapuló nevelési intézménybe látogatott el a Mikulás (jómagam) a lurkókhoz. Azzal, hogy én lehettem az idei pirosruhás, még nem tudom, hogy dicsekszem, vagy sajnálkozom, de tény, lányom szerint Mikulás korúvá érettem.
Toró Tamás az Erdélyi Szórványmagyarságért Egyesület elnöke, illetve a korábbi Petőfis, Simon Andrea felajánlották a brassói magyar közösségnek, hogy idén én lepném meg a kicsiket brassóban. Nyilván nem lett volna lehetőség az összes magyar intézményt “lehaknizni” így, ahol a legnagyobb volt a meglepetés, várakozás, a kiscsoportosokhoz csengettem be, ugyanis Ők még nem találkoztak a Mikulással. A délelőtti foglalkozás közben leptem meg a kicsiket, a zajos játékszobába, minden előzmény nélkül, egy kis csengővel csengettem be, hát, azt látni kellett volna, úgy megkukultak, hogy alig bírtam szóra őket. Aztán a kérdésektől és a viccelődésektől felengedtek, volt ének, mese, vers a Mikinek, a végén úgy bezsongtak, hogy nem lehetett leállítani őket.
Névreszóló ajándékokkal leptem meg mindeniket és csoportos ajándékot is kaptak a picik az intézmény oktatóitól, nagy bánatomra ezeket a csomagokat távozásomig nem bontották fel, ugyanis nagy kedvem lett volna lehuppani közéjük és önfeledten társasozni, akár. 😀
Az óvónénik is rendkívül aranyosak, segítőkészek voltak, látszott a nevelésükön, bánásmódjukon is, hogy ez számukra szerelemszakma
Kitaláltuk a konyhában pohár víz mellett, hogy számítanak a későbbiekben is a közös munkára, program tervezésben, majd aztán meglátogattam a Waldorfos csoportot is, ők még kisebbek voltak, meglepetésemre, fegyelmezetten kicsi székekre ültetve várták a Mikulást. Bár, mint írtam, tudtak az érkezésemről, de amikor megjelent a nagy piros, fehér szakállú behemót, azért volt aki elrítta magát. A dadusok, pedagógusok jelenléte kellett, hogy visszarázódjanak a rendes kerékvágásba.
Annyira cukkerek voltak, készültek verssel, talán mindenki elmondott egy strófát, volt akinek román mondóka jutott, de ez, így van itt rendjén, Erdély legszélén
Itt is előkerült a puttony, magamhoz hívtam ajándékokért a kicsiket, akik annyira meg voltak illetődve a jelenlétemtől, hogy sokuk épp csak elkapta zt és sipircelt is a helyére, vissza. A bátrabbja az ajóig kísért, énekeltek, kiabáltak utánam, hogy este majd nézzem meg a rajzaikat, kiteszik az ablakba. Bohém piruettet vágva távoztam tőlük, átöltöztem, és úgy lucskosan kislisszantam az oviból, beleveszve a város forgatagába. Boldog voltam, én is ugyanannyit, ha nem többet kaptam tőlük, mint amit én adtam álruhában nekik.
Az óvónéni ezt írta, távozásom után: 
Aztán kapkodnom kellett a lábam, de iziben, mert az igazi móka csak délután kezdődött. Toró és Simon tágra nyitották a lehetőséget és a többi óvodák, napközik gyerekeit is vendégül látták. Közös erővel, egy helyi vállalkozóval, Gergely Zolival, aki lovasfarmján biztosította ehhez a területet, szekereztette a gyerekeket, olyan szabadtéri pikniket rittyentettünk, hogy mosolygott bele az ég is, de előre szaladtam.
Előzőleg Simon Andreával, Tamással online jelentkezési ívet készítettünk, amelyben Andrea meghívta a közösséget, és felajánlotta az ötletelés, tervezés lehetőségét is a szülőknek. Először haloványan jöttek a visszajelzések, de aznap derült ki, hogy a határidőn túl is sokan jelentkeztek, így, Brassó tetejére majd kétszáz szülőt, felnőttet és kisgyereket verbuváltunk a Pojánára.
Megkockáztatom, hogy a festői környezetű, az 1804 méteres Keresztényhavas lábánál minden idők legnagyobb magyar happeningjét hoztuk össze.
Mivel nem volt hó, csak a csúcssipkákon, ezért szánozás helyett örömszekereztek a gyerekek. Ezalatt Andi kidekorálta a Miki Hintót és a helyszínt, mindeközben jómagam meg nyílt lángon főztem vagy 80 liter teát. Bár sokan voltunk, kiderült a végére, hogy ez egy regimentnek is elég lett volna. Hiába, na, nagyban és jól csináljuk mi itt, egyszer van Mikiparty egy évben, nemde?!
A szülők legtöbbje sem érkezett üres kézzel, bőven akadt sütemény és harapnivaló a folyton gőzölgő narancsos, citromos gyümölcstea mellé. Amire mindenki megérkezett, kezdték szervírozni a melegitalt a gyerekeknek, én is nagy csinnadrattával, csengőszóval lejöttem a hegyről. Mint kotló a csibéit, magam köré gyűjtöttem a közösség, apraját, nagyját, majd egy interaktív programban pörgettem fel az aprónépet. Többek között elmeséltem nekik, hogy én se lettem egyből Mikulás, voltam jómagam is kicsi gyerek, Mikici, aki pont olyan rosszcsont volt mint ők, és biza én se mindig akartam meginni az oviban a kakaót. Erre, mennyi sztori érkezett, uh, mindenki el akarta mesélni a sajátját, nyilván egy időben a többi negyven gyerekkel.
Miért piros a Mikulás ruhája?!
A zsivalyból, alig tudtam kikászálódni, és mivel nem tudták, hát elmeséltem nekik, miért is piros a Mikulás ruhája.
Réges-régen, amikor még az utcákon nem ezek a villamos lámpák voltak mint itt, hanem kandeláberek, akkor képzeljétek el, hogy minden este, amikor besötétedett, akkor, a lámpás emberek végig sétálták a településeket és póznáról póznára gázzal tüzet gyújtottak, hogy aki sötétben megy haza a munkából, ne tévedjen el. Na ugye, télen korán sötétedik és amikor én settenkedtem, este, nagy suttyomban ajándékot és boldogságot csempészni az apróságok életébe, egy órási loncsos báránybőr bundában jártam, hát megvilágítottak a gázlámpák, amelyek ugye piroslóan égtek a póznákon, s volt egy két huncut kölök, aki meglesett, kikukucskált az ablak sarkából, s úgy látott meg, a petróleum avagy gázégők fényébe, másnap az iskolában a barátainak lerajzolt, piros kabátban, piros nadrágban és piros sipkában, így ni. Ej, ez nekem annyira megtetszett, hogy elmentem az északi sarki boltba, ott ahol lakok, és vettem magamnak ezt a göncöt, a piros kabátot, s piros nadrágot, ezt a sipkát, itt ne, s akkor én feszt ebben járok, ne, ebben a göncben hozom az ajándékot is.
Miután kicsi, nagy jól kinevette magát, Mikulásváró dalt énekeltünk közösen és kiosztottam az egyesület ajándékát, majd ködbe vesztem, átöltözni. Útközben, egy kisfiú csücsült magányosan a karám gerendáin és merengett, megkérdeztem mit csinál itt? Azt felelte, hogy nézi a lovacskákat, kérdem, miért nincs a rendezvényen, azt mondja, hogy nemigazán ért magyarul, így távol maradt. Majd megállt bennem az ütő, úgy megszántam, és, hogy a nagy kavalkádban megfeledkeztem, hogy lehetnek román gyerekek is, így csak magyarul beszéltem.
Rózsa Sándor és a román kisfiú
Felhuppantam melléje és picit meséltem arról, hogy mi is történt ott lent a réten, meséltem neki, hogy amikor én még picike voltam, még nem Mikulás, hanem még csak icike picike Mikici, akkoriban csak hébe-hóba jártam volt hittanra, ha éppen a sok móka s a játék, meg az erdő el nem szólított, nos én elég sokat hiányoztam a hittanórákról. S egyszer a papbácsim azt mondta vót, hogy én rosszabb vagyok mint Rózsa Sándor! Na de ha Rózsa Sándorba belefutottunk, akkor erről is mesélni kellett, azt mondta Vlad (mert így hívták), hogy Ő már kicsi kora óta ilyen akar lenni, aki a gazdagoktól elveszi és a szegényeknek adja a javakat. Megsimiztem buksiját, aztán hirtelen csak nekem szegezte a kérdést: - Tata (mósule románul), mesélj nekem, milyen az északi sarkon lakni, nem félsz a jegesmedvéktől?
Mondtam, ugyan fiam, hol esznek a medvék öregember húst, vén vagyok én mint a Zenit, nem kellek én senkinek. Elvagyok a rénekkel, a manókkal naphosszat, a gyerekek leveleit olvasom, ajándékokkal játszadozom mielőtt elcsomagolnám, este begyújtok a kandallóba, és pipázgatva szunyókálok a pattogó tűz előtt. Erre azt mondja Vlad, hogy inkább lenne akkor Mikulás, mint Rózsa Sándor. Azt javasoltam, hogy ha felcseperedik álljon betyárnak (románul hájduk) és ha majd aggastyán lesz, lehet Miki segédem. Addig is, mondtam neki, hogy szóljon a szüleinek, meginvitállak, látogassatok el hozzám Lappföldre, ott mindig akad valami földi jó, egy magafajta kisfiúnak. Ebben maradtunk.
A szó teremtő ereje
Miután átöltöztem, visszaosontam az akkorra már távozóban lévő közösség köreibe, az egyik óvónéni, óva intett, meg ne szólaljak, nehogy felismerjenek a gyerekek, úgyhogy kussoltam és ittam egy jó narancsos teát a szép esti csendben. Mellettem ücsörgő Toró azt mondja, nagy bajban leszek ha nem lesz hó, mert megígértem a gyerekeknek, mondom neki jó eséllyel ezen az égövi magasságon mégiscsak lesz valamikor a télen minimum egy hóesés, nézd, itt vagyunk Románia egyik legpompásabb síparadicsomának a közvetlen közelében.
Aztán pakolni kellett, tüzet oltani s miközben megszusszantunk, elköszöntünk az utolsó vendégtől is, apránként, a semmiből, ráérősen megjelent az első hópihécske, majd pilinkálni kezdett a hó.
Lejegyezte: Datki Mikulás
