Versvándor-túra a Felső-Maros mentén
Tóth Péter Lóránt, versvándor három nap alatt hét előadással ajándékozta meg Maros megye magyar közönségét – gyerekeket, felnőtteket, pedagógusokat, lelkészeket, közösségi vezetőket. Az előadássorozat a Bíborka Egyesület és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezete szervezésében, a lakiteleki Népfőiskola Alapítvány támogatásával valósult meg.
A programsorozat első napján Bátoson és Ratosnyán csendült fel a magyar szó, méghozzá Petőfi Sándor és Arany János barátságának történetével.
Tóth Péter Lóránt „Toldi írójához elküldöm lelkemet” című, irodalmi stand up előadásában nemcsak versek hangzottak el, hanem megelevenedett Petőfi és Arany egymást tisztelő és elismerő, ugyanakkor baráti élccel és pajkossággal fűszerezett kapcsolatának üzenete is arról, hogy két teljesen más habitusú, világszemléletű és érdeklődésű ember képes volt arra, hogy megtalálja a másikhoz a kulcsot, a közös pontokat.
A hétfőn délután öt órától kezdődő, remek hangulatban zajló előadásra a bátosi római katolikus templom udvarából nyíló termet (ahogy a helybeliek mondják, az aktivitások termét) a bátosiak mellett dedrádszéplaki vendégek is megtöltötték, így az előadás egyszerre volt bensőséges és közösségi erejű. A bátosiak különösen nagy érdeklődéssel várták az eseményt, melynek megvalósításban Vizi János (Romániai Magyar Demokrata Szövetség helyi képviselője) hatalmas elhivatottságával volt segítségünkre, aki elmondása szerint személyesen járt házról házra, hogy az előadás hírét vigye.
Az igazi kihívás, egy igazi csoda talán mégis Jódtelepen (Ratosnya község része), a református gyülekezeti ház termében az este hét órától kezdődő előadáson történt. Ott, ahol már nagyon kevesen értik, használják anyanyelvi szinten a magyart, de mégis létrejött valami. A magyar szó, a magyar vers, a magyar irodalom Péter előadásával ablakot nyitott azokhoz is, akik talán már csak "konyhanyelven", vagy még annyira sem beszélik a magyart.
Konyhanyelven… ezt a kifejezést önmagukra vonatkozóan is használják. Többször is így fogalmazott, szorongva mesélt nekem erről az esemény előkészítése, szervezése során a helyszínt biztosító lelkipásztor, aki komolyan félt attól, hogy nem lesz majd közönség, aki eljönne az előadást meghallgatni. Szerencsére nem így lett.
A második nap különösen intenzív, tartalmas volt.
Tóth Péter kérése volt egyeztetéseink során, hogy használjuk ki az időt, amíg itt lesz köztünk, így ezen a napon négy helyszínt is útba ejtett – nemcsak idejét, de szívét és figyelmét is ajándékozva mindenhol-, négy helyszínt, négy külön világot járva be.
Péter reggel kilenctől a Magyarfülpösi Szórványkollégium kisdiákjainak és kisfülpösi vendégeiknek tartott játékos, „kisgyermekekre szabott”, interaktív foglalkozásaiban a Lovagkirály, Szent László történetét mesélte el, majd Petőfi és Arany költői világával is megismertette a gyermekeket. A gyerekek gondozóikkal együtt figyeltek a történetekre, sokuk számára talán ez volt az első találkozás a magyar irodalommal.
A versvándor délután egytől kezdődő, a szászrégeni Petru Maior Könyvtárban tartott előadásával már az Alexandru Ceușianu iskola felsős, magyar tagozatos diákjaihoz szólt. „Vasútállomás” című pódiumműsorában mesélt az árvaságból, a mélyszegénységből kitörni vágyó fiatal, József Attila küzdelmes életéről, az első szárnypróbálgatásairól, a középiskolás és egyetemi éveiről: arról, hogy ez a szeretetre és szeretni vágyó fiatalember hogyan akarta tanulással, szorgalommal, kitartó munkával, tiszta szívvel, hittel a szívében megváltoztatni az életét.
Késő délután, öt órától Marosvécsen, a történelmi jelentőségű Kemény-kastély Nagytermében Radnóti Miklós utolsó útjának történetét idézte fel nekünk „Lélek vagyok. Élni szeretnék!” című előadásával. Péter Radnóti Miklós utolsó napjairól Kőszegi Ábel „Töredék” című munkájából, a bori notesz soraiból és a költő más verseiből idézve, szerelmének, élni akarásának, küzdelmeinek történetén és a haláláig vezető út tragédiájának felelevenítésén keresztül emelt minket mélységekbe és magasságokba a patinás falak között, így állítva emléket a fiatal költőnek, aki a versei által ember tudott maradni az embertelenségben.
Megrendítő előadása legvégén Péter egy meghatározó személyes élményét is megosztotta velünk 2019 őszéből, amikor verszarándokként, főként gyalogosan végig járta költő utolsó útját, megtéve 850 kilométert, az „erőltetett menet” útján.
Este héttől Marosfelfaluban, a református gyülekezeti ház imatermében ismét József Attila került középpontba, ezen a napon másodszorra, ám ezúttal Péter felnőtteknek szóló előadása keretében hallhattuk a versekbe és történetekbe foglalt életutat a fiatal költő küzdelmes életéről, utolsó kötetének és halálának tragikus körülményeiről. Péter mesélt József Attila történetének napjainkban is aktuális üzenetéről, a szavak erejéről.
A település szűkös létszámmal megjelent, ám annál lelkesebb felfalusi magyar közönsége nyitott szívvel hallgatta végig a családias hangulatban eltöltött előadást, mely legvégén elhangzott a gondolat a lelkipásztor úrtól: „Ó, ha ezt a többiek tudták volna!”. Menjen hát híre, adjuk tovább, ezt kívánom én is és ekként adom tovább én magam is Tóth Péter Lóránt versvándor felkészültségének és elhivatottságának hírét!
Péter hazautazása napján, szerdán reggel kilenctől még egy utolsó állomás, egy utolsó előadás is belefért: a szászrégeni Lucian Blaga Elméleti Líceum magyar tagozatos középiskolásai hallgatták meg az iskola ebédlőjében a „Vasútállomás” című pódiumműsort, annak ma is aktuális üzenetét.
Itt a szórványban, ahol a magyar szó gyakran már csak tantárgy, a magyar csak második nyelv, különleges ereje volt annak, hogy József Attila költészete Péter jelenlétével, előadásában megelevenedett, elérhetővé, érthetővé, személyes élménnyé vált a Lucian Blaga Elméleti Líceum diákjai számára is.
Tóth Péter Lóránt előadásai nemcsak verseket közvetítettek. Ablakokat nyitottak a magyar nyelv élményéhez. Azokban a falvakban is, ahol már csak halkan vagy alig szól. Ott, ahol már alig élnek magyarok, vagy csak konyhanyelven beszélik a nyelvet. Tanúi lehettünk, hogy Péter úgy formálta az előadásait, hogy azok minden közönségnél célba érjenek.
Hidakat építettek egymáshoz is: Bátoson és Jódtelepen mindent megtettek, hogy a szomszédos, vagy még távolabbi magyar közösségekben élőket is elhozzák az előadásokra, a magyarfülpösiek a kisfülpösi gyerekeket hívták magukhoz, hogy meg tudják osztani az élményt.
Dénes József, az Alexandru Ceușianu iskola aligazgatója első reakciója az volt, hogy a művelődési házba szervezzük az előadást, hogy egyszerre a Lucian Blaga tanulóit is meg tudjuk hívni – sajnos csak a városi könyvtár volt szabad egy színházi előadás miatt. Marosvécsen a Radnóti előadáshoz szükséges kivetítőt és hangosítást kellett a helyszínre juttatni a Kemény-kastély patinás falai közé, ebben a vécsiektől kaptunk segítséget.
Marosfelfaluban Dobos Lóránd, lelkipásztor és Péter kapcsolódott barátsággal igazán, hasonló hangzású neveik és mindkettőjük kiváló szónoki képessége okán. A Lucian Blaga aligazgatója, Nagy Imre László pedig alig két héttel az előadás előtt fogadta hírét és mondott igent az előadásra, s mégis találtak szinte azonnal időpontot, ami Péternek is megfelelt.
Nélkülük nem lett volna teljes ez a csoda, hálásan köszönöm, köszönjük ezért mindannyiuk munkáját és közbenjárását!
Az elhangzott versek, történetek, mosolyok vagy akár a csendek mind azt mutatták: a magyar irodalom nem egy távoli örökség, hanem élő hagyomány. Olyan kapocs, amely közösséget épít, összetart és hitet ad. Itt, a Felső-Maros mentén, ez most három napon át valósággá is vált.
Három nap. Hét helyszín – hét történet. Volt valami mágikus ezekben a számokban, és egészen varázslatos volt ez a három nap, teljességében.
A magyar és a keresztény kultúrában a hetes szám a teljesség, befejezettség szimbóluma, a hármas pedig a legkisebb teljességet jelenti. Ebben a három napban, e hét alkalommal valami befejeződött és valami el is kezdődött: a találkozás élménye és a magyar szó megérkezése a szórvány legrejtettebb zugaiba is.
Hét előadás. Talán nem véletlenül épp ennyi. Ahogy a mesék is mondják: „Hetet egy csapásra!” – mert Péter előadásaival valóban a szívünkhöz szólt, megérkezett, haza talált.
A szervezők, illetve az előadáson részt vevő közösségek nevében ezúton is köszönjük Péternek az emlékezetes perceket, a színvonalas, de közvetlen hangú irodalmi utazásokat!
