Nemzeti emléknapunk, a Magyar Szórvány Napja alig negyedszázados múltra tekinthet vissza, miután az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nagyváradi kongresszusa 2011-ben határozatban nyilvánította november 15-ét a magyar szórvány napjává. Mindez különös hangsúlyt kap, ha hozzátesszük, hogy ez alkalomból pont Hunyad megyében tartottak legelső ízben megemlékezést, amely aztán a rákövetkező években az egész Kárpát-medencére kiterjedt.
A bevezetőben említettek nyomán a Magyar Országgyűlés 2015-ben a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját hivatalosan is a magyar szórvány napjává nyilvánította, felhíva az intézményeket, szervezeteket, és egyúttal felkérve a polgárokat arra, hogy a nemzet szerves részét alkotó szórványmagyarság támogatásának egy kiemelt napot szenteljenek, és ezt a napot közösen, méltó keretek között ünnepeljék meg.
Így történt ez 2025. november 18-án, 18:00 órai kezdettel a Vajdahunyadi Színházban is, ahová a helyi RMDSZ vezetői erre az alkalomra egy felvidéki Arany János-estet hívtak meg, amely a Déryné Program idén induló új elemének, a Határtalan Programnak köszönhetően került bemutatásra.
Előbb azonban természetesen elhangzottak az ilyenkor szokásos alkalmi beszédek, amelyeket idén Ferenczi István, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke és Széll Lőrinc, Hunyad Megye alprefektusa tartott.
Jómagam a konferanszié szerepén túl, kifejezetten erre az alkalomra egy verssel "készültem", amelyet Kófity Magdának kínáltam fel – ismerve versmondói kvalitásait.
Faludy György verse elé csupán az alábbi kommentárt fűztem:
Miután a költő több évtizednyi emigráció után hazatért, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök közbenjárására egy lakást kapott a Szent István körúton, mely lakás ablakából kinézve, egyrészt a budai Várhegyre, másrészt pedig Arany János időskori sétáinak helyszínére, a Margit-szigetre pillanthatott. Valószínűleg egy ilyen pillanat ihlette az alábbi vers megírására is:
Faludy György: Arany János
Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok
s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János.
„Mi van”, szól „Szalontával?” – „Román már hetven éve,
mint Várad vagy Kolozsvár.” – „Mondjad, ki felel érte?”„Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte,
akit te is utáltál. S a német Hitler veszte.”
„S aztán?” – „Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság.
Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták.De erről rossz beszélni. Kádár is ölni kezdett,
többet, mint Ferenc József.” – „Nem tudsz valami szebbet?”
„Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek,s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.”
„Szóval végünk van?” – kérdi. „Nem”, mondom, „nincsen végünk.
Vagyunk és leszünk.” Félénk mosollyal összenézünk.
(Budapest, 1994)
Köszönhetően Kófity Magda hatásos előadásmódjának e szonett elsősorban a magyar szórvány napjára reflektált, mindazonáltal pedig az est hátralévő részében látható Tetemre hívás című Arany János-estre is ráhangolta a közönséget.
A koreográfia szerint, pár perc múlva a színpad előbb sötétbe borult, majd a félhomályban Papp Zoltán hangján megszólalt Arany Kozmopolita költészet című verse. Ezután felgyúltak a fények, és Tóth Tibor Jászai Mari-díjas színművész, illetve zenésztársai: Farnbauer Péter (gitár) és Kováts Marcell (népi hangszerek) által előadott, gondosan összeállított zenés-irodalmi szellemidézést csodálhattunk meg a színpadon.
Az 1995 óta folyamatosan futó produkció éppúgy örökzöld, mint Arany János lírája, amelyből elsősorban a balladák kerültek színre. Ezek közül is elementáris erővel hatott helyben az V. László, a Hunyadi-mondakör balladája, annak is a gyermek Mátyásra utaló végkicsengésével: De visszajő a rab...!
Arany János gazdag életművéből mindvégig kitűnő ízléssel válogatva az egyórás műsor felmutatta egyrészt a szerző megkérdőjelezhetetlen világirodalmi rangját, és kalauzolt ugyanakkor végig életútján, melynek utolsó stációja a Margit-szigethez és az ott született Őszikék-versciklushoz köthető. Az est vége felé elhangzó, az életművet tudatosan lezáró „kapcsos könyv” verseivel gondolatban visszatértünk a Margit-szigetre, így az emlékest keretezése végső soron ilyen szempontból is tökéletesre sikerült!
