Jelenlegi hely

Lélekegyesítés a véráztatta aradi síkon

1849. október 6-i megemlékezés Aradon

/ Halász Gergely /
halász.gergely képe
A Petőfi programnak köszönhetően ma személyes, megrázó valósággá váltak az egykori középiskolai történelemórák, és megelevenedett nemzeti történelmünk egyik feldolgozhatatlan gyászeseménye. Mecser Szilviával, temesvári ösztöndíjas társammal, Barcsa Zsuzsanna szilágysomlyói ösztöndíjassal és mentorával, Józsa Nándorral közösen vettünk részt az aradi megemlékezésen.
Páduai Szent Antal-katedrálisAz aradi gyászmiseSzabadság-szobor a Megbékélés Parkban A Vesztőhelyen

„Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátronánk, nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, Édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról” – másként cseng a régi magyar néphimnusz és másként, harsogva visszhangozzák a sejtelmes fényekkel megvilágított, ékesen díszített, robosztus templom falai, ha mindez október 6-án, a zsúfolásig megtelt aradi minorita templom, a Páduai Szent Antal-katedrális emlékmiséjén szólal meg. 11 órakor ünnepi ökumenikus áhítattal vette kezdetét a megemlékezés, a szentmise főcelebránsa a Ferences Minorita Rend tartományfőnöke, Kalna Zsolt atya volt. Emelkedett, áhítatos és elgondolkodtató szónoklatában egy perspektivikus, tágabb, immateriális értelmezési keretbe illesztette a vértanú honvédek halálát. A tartományfőnök interpretációja szerint október 6-a a feldolgozhatatlan nemzeti gyász és a józanabb, kiegyensúlyozottabb, békésebb jövőt ígérő formai-tartalmi ellentét együttes szimbóluma. A múlt, az emlékezés, a megbékélés és az ünnep, a lehetőség egysége. Az atya emlékeztette a keresztény közösséget, hogy Istentől kaptuk az életet, neki joga van egy adott, és számunkra, földi halandók számára érthetetlen pillanatban visszavonni azt. A halál ugyanis a keresztény gondolkodás szerint nem az abszolút vég, csupán a fizikai lét egy szakaszának lezárása, egy stációja, mindnyájunk életének végtelenségbe tartó időegyenesén. Szónoklatában hangsúlyozta, testet öltött létünk valódi értelme, önmérsékletet és lemondást gyakorolva embertársaink javára cselekedni és másokat, egymást segíteni, a kiteljesedésben támogatni. Kölcsönös támaszt, vigaszt nyújtani. A búzaszem metaforával élve, csak akkor tud a búzavirág kalászt érlelni és kiterjedt, egybefüggő, zöldellő mezővé fejlődni, ha az egyes magok halálával továbbadódik a bennük rejlő program és az újjászületés kódja. A vértanúk hősi halálukkal mindnyájunk számára az áldozatvállalást testesítik meg.  Tettükkel reményt, erőt, hitet sugároznak, ami nélkülözhetetlen a nemzet küzdelmes túléléséhez és az egység újrateremtéséhez.

A szentmise után Arad belvárosába, a Megbékélés Parkjába vonult a tömeg. A tér közepén álló monumentális Szabadság-szobor lábazatát az elhunyt vértanúk patinássá vált mell-plasztikái díszítik. A román, magyar és Uniós himnuszt követően szívbemarkoló gondolattal folytatódott a megemlékezés. A szónok arról beszélt, hogy 169 évvel ezelőtt Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a „Bresciai hiéna” a 13 vértanút különös kegyetlenséggel a halálba küldve Aradot örökre a magyar nemzet Golgotájává tette. Súlyos érzelmi terhet jelentő, igaz szavak. Az eszmefuttatás után elhangzott Juhász Gyula, Vértanúink c. versének első két strófája: „A föld alól, a magyar föld alól a vértanúk szent lelke földalol: E nagy napon, hol emlék s béke leng, a bús bitókra hittel nézzetek! Hittel, reménnyel, mert most kél a Nap, Minden napoknál szebb és szabadabb! A nap, melyért mi vérben esve el, Nyugodtan haltunk ama reggelen.” A magyar és román államférfiak ünnepi beszédeit követően végeláthatatlan sorokban érkeztek az anyaországi és elcsatolt területekről érkező delegációk együttérzést kifejező nemzeti szín szalagokkal díszített koszorúikkal. A szobrot hamarosan teljesen ellepték a kegyelet virágai.

A Megbékélés Parkjából a közelben lévő Vesztőhelyre vonultak át a résztvevők, vélhetően itt hajtották végre a kivégzéseket. Mementóként egy márványtábla és a vértanúk neveivel díszített obeliszk magasodik a füves téren. A jelen lévő történelmi egyházak képviselő közös imádságot mondtak az elhunytak lelki üdvéért, a fohászokat ismét koszorúzás követte. Különösen drámai, amikor felkonferálják a hősi halottak családjának többedik generációs leszármazottjait és közösen, szelíden, méltósággal az emlékműhöz lépnek. Ugyancsak megindító, amikor a Magyar Honvédség ezredese, néma csendben, feszes vigyázzban, felszegett fejjel tiszteleg elődei, az néhai honvéd-tábornokok előtt. Azóta is intenzíven foglalkoztat, mi járhat ilyenkor az ember fejében… Mindenkinek csak tanácsolni tudom, egyszer látogasson el Aradra, identitástudat erősítő és jellemformáló erejű!