1849. október 6-i megemlékezés Aradon
„Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátronánk, nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, Édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról” – másként cseng a régi magyar néphimnusz és másként, harsogva visszhangozzák a sejtelmes fényekkel megvilágított, ékesen díszített, robosztus templom falai, ha mindez október 6-án, a zsúfolásig megtelt aradi minorita templom, a Páduai Szent Antal-katedrális emlékmiséjén szólal meg. 11 órakor ünnepi ökumenikus áhítattal vette kezdetét a megemlékezés, a szentmise főcelebránsa a Ferences Minorita Rend tartományfőnöke, Kalna Zsolt atya volt. Emelkedett, áhítatos és elgondolkodtató szónoklatában egy perspektivikus, tágabb, immateriális értelmezési keretbe illesztette a vértanú honvédek halálát. A tartományfőnök interpretációja szerint október 6-a a feldolgozhatatlan nemzeti gyász és a józanabb, kiegyensúlyozottabb, békésebb jövőt ígérő formai-tartalmi ellentét együttes szimbóluma. A múlt, az emlékezés, a megbékélés és az ünnep, a lehetőség egysége. Az atya emlékeztette a keresztény közösséget, hogy Istentől kaptuk az életet, neki joga van egy adott, és számunkra, földi halandók számára érthetetlen pillanatban visszavonni azt. A halál ugyanis a keresztény gondolkodás szerint nem az abszolút vég, csupán a fizikai lét egy szakaszának lezárása, egy stációja, mindnyájunk életének végtelenségbe tartó időegyenesén. Szónoklatában hangsúlyozta, testet öltött létünk valódi értelme, önmérsékletet és lemondást gyakorolva embertársaink javára cselekedni és másokat, egymást segíteni, a kiteljesedésben támogatni. Kölcsönös támaszt, vigaszt nyújtani. A búzaszem metaforával élve, csak akkor tud a búzavirág kalászt érlelni és kiterjedt, egybefüggő, zöldellő mezővé fejlődni, ha az egyes magok halálával továbbadódik a bennük rejlő program és az újjászületés kódja. A vértanúk hősi halálukkal mindnyájunk számára az áldozatvállalást testesítik meg. Tettükkel reményt, erőt, hitet sugároznak, ami nélkülözhetetlen a nemzet küzdelmes túléléséhez és az egység újrateremtéséhez.
A szentmise után Arad belvárosába, a Megbékélés Parkjába vonult a tömeg. A tér közepén álló monumentális Szabadság-szobor lábazatát az elhunyt vértanúk patinássá vált mell-plasztikái díszítik. A román, magyar és Uniós himnuszt követően szívbemarkoló gondolattal folytatódott a megemlékezés. A szónok arról beszélt, hogy 169 évvel ezelőtt Julius Jacob von Haynau táborszernagy, a „Bresciai hiéna” a 13 vértanút különös kegyetlenséggel a halálba küldve Aradot örökre a magyar nemzet Golgotájává tette. Súlyos érzelmi terhet jelentő, igaz szavak. Az eszmefuttatás után elhangzott Juhász Gyula, Vértanúink c. versének első két strófája: „A föld alól, a magyar föld alól a vértanúk szent lelke földalol: E nagy napon, hol emlék s béke leng, a bús bitókra hittel nézzetek! Hittel, reménnyel, mert most kél a Nap, Minden napoknál szebb és szabadabb! A nap, melyért mi vérben esve el, Nyugodtan haltunk ama reggelen.” A magyar és román államférfiak ünnepi beszédeit követően végeláthatatlan sorokban érkeztek az anyaországi és elcsatolt területekről érkező delegációk együttérzést kifejező nemzeti szín szalagokkal díszített koszorúikkal. A szobrot hamarosan teljesen ellepték a kegyelet virágai.
A Megbékélés Parkjából a közelben lévő Vesztőhelyre vonultak át a résztvevők, vélhetően itt hajtották végre a kivégzéseket. Mementóként egy márványtábla és a vértanúk neveivel díszített obeliszk magasodik a füves téren. A jelen lévő történelmi egyházak képviselő közös imádságot mondtak az elhunytak lelki üdvéért, a fohászokat ismét koszorúzás követte. Különösen drámai, amikor felkonferálják a hősi halottak családjának többedik generációs leszármazottjait és közösen, szelíden, méltósággal az emlékműhöz lépnek. Ugyancsak megindító, amikor a Magyar Honvédség ezredese, néma csendben, feszes vigyázzban, felszegett fejjel tiszteleg elődei, az néhai honvéd-tábornokok előtt. Azóta is intenzíven foglalkoztat, mi járhat ilyenkor az ember fejében… Mindenkinek csak tanácsolni tudom, egyszer látogasson el Aradra, identitástudat erősítő és jellemformáló erejű!
