Kárpátalján föltámadt megint valami
A várva várt találkozás után viszont megtudtuk, hogy az a versenyszám, amire éppen a lovakat melegítettük be, utoljára 2000-ben került megrendezésre, valahol az anyaországban.
Ez pedig nem más, mint a lovas szablyavívás. A küzdő felek lóháton, sisakban vagy kobakban, pufi szablyával (szivaccsal bevont könnyű, műanyag imitációs eszköz) a kezükben mérik meg ügyességüket. Tiszta találattal kell elérni a másikat, a lovat nem lehet ütni, az együttes találat nem ér, és a fő cél a fej. Tiszta találatnak számít, amikor meg tudom úgy ütni a másikat, hogy ő nem ér el engem 1 másodpercen belül. Egy roham után, ha nem esett tiszta találta, akkor ismét rá lehet fordulni a másikra, üldözőbe venni, vagy a másik oldalára kerülni, és bal kézzel levágni.
A versenyszámban a Szelíd Lovas Központ haladó lovasai nevezhettek, akik a barantában is elöl járnak már. A szablyavívó képességeknél ezúttal fontosabb volt a lovas jártasság, a biztos lókezelés, mert ilyen összecsapásokkor bármi hirtelen dolog miatt megugorhatnak a hátasaink. Még magam is kobakot vettem, pedig nem szokásom. A későbbiekben olyan lovagló kobakot szeretnénk kitalálni, amely egy arcvédő rostéllyal védi a szemünket, szánkat és lehetőleg a torkunkat is. Ha fejre nem vághatunk, vagy szúrhatunk, akkor nagyon óvatosan kell vívni. Nem csak az óvatosság, de bizonyos támadási szögek kiesése is csökkenti a küzdelmek harcszerűségét.
„A lovaknak a hátukon való verekedés egy teljesen új inger. Meg kell tanulniuk ezt elviselni, anélkül, hogy a menekülési fázisba kerüljenek. A verseny előtt volt lókiképzés. Kaptak pártat a pufiszablyákkal, és többször meg is rohamoztuk őket. Ilyenkor mindig figyeljük a reakcióikat, és csak azokkal a lovakkal lépünk tovább, amelyek bírják a strapát. Magam nem akartam a versenybe benevezni. Viszont láttam, hogy az egyébként legügyesebb vívók, és egyben legügyesebb lovasok bátortalanok voltak. Nem azt akartam nekik mondani, hogy „Előre!” hanem, hogy „Utánnam!” A személyes példamutatás a legjobb eszköz az életben, így lovas-baranta pedagógiában is.” (Margitics Erik)
7 nevező volt: Margitics Anna, Horjánszki Eszter, Molnár Ábel, Margitics Emőke, Alekszik Anasztázia, Margitics Erik, és jómagam. Lenke, Kira, Szikra és Szelíd pedig a hátas paripáink. Egyenes kieséses rendszerben, párban mérettünk meg a baranta tanfolyam résztvevői, Vukics Ferenc, és Botos Zoltán az OBSZ alelnöke előtt. A továbbjutók az elődöntőben folytatták, majd a döntöbe a Margitics család jutott. Emőke végül egy szép kiütéssel orbba vágta saját édesapját, ezzel megszerezte 19 év után az első szablyavívó bajnoki címet.
„Az orrbavágás sajnos elkerülhetetlen része ennek a műfajnak, de nagyon meg kell becsülni, mert segít minket fölismerni a védőfelszerelések fontosságát. Ezen felül azt is, hogy van még hová ügyesednünk. Sokat kell gyakorolni szablyával, főleg a védekezést.” (Margitics Erik)
„Régóta lovagolok, és igazából azokat a barantás játékokat szeretem, amiket lovon lehet csinálni. Évekkel ezelőtt igazi szablyával próbáltam ki a lovas vívást, egy hagyományőrző rendezvényen. Egy huszár hagyományőrzőt kardoztunk le a nővéremmel. Műanyag szablyával azért jobb, mert nem lehet vele sérülést okozni, és bátrabban lehet dolgokat kipróbálni. Nem csak vagdalkozni kell, hanem a lóval is meg kell találni az összhangot, mindenre együtt összpontosítani.” (Margitics Anna)
"Izgalmas élmény volt találkozni a baranta megalkotójával! Érdekes volt hallgatni azokat a történeteket, melyekről mesélt. Örülök, hogy ellátogatott hozzánk és fiatal résztvevőinknek személyesen adta át a az okleveleket a verseny végén. Számomra a baranta azért fontos, mert egy jó csapatot kovácsol össze. A fiataloknak értelmes, értékes időtöltést nyújt. Magam is részt vettem néhány edzésen, mely jó érzéssel tölt el. A fiatalokat erősebbé, kitartóbbá és fegyelmezettebbé teszi. Hétről hétre látom az edzéseken, hogy mennyivel ügyesebbek a csapat tagjai, ami büszkeséggel tölt el! Jó volt látni a kipirult arcokat és a lelkesedést, miközben zajlott a küzdelem.” (Margitics Ildikó)
