Bár Romániában is sok kárvallotja volt az 1956-os forradalomnak, ami megért volna egy külön előadást, de a hitelesség okán, egykori jó barátom, Kabdebó Tamás novellafüzérének címét kölcsönvéve, az 1956-os forradalom bukását követően a nagy világba kirajzott Magyar Odisszeuszokról tartottam előadást a vajdahunyadi és a dévai közönségnek.
Vajdahunyadon október 20-án, került sor a forradalom hőseire való megemlékezéssel egybekötött előadásra, amelyen – a közönség érdeklődési köréhez igazítva – elsősorban olyan emigránsok életútja került bemutatásra, akik később a vasérc-bányászatban, olajlelőhelyek feltárásában, illetve a sport területén szereztek hírnevet maguknak, és még persona non grataként is hazájuknak külföldön.
A "Vasember", Dr. Parák Tibor geológus Svédországba, Saáry Éva gyémántdiplomás kőolaj-geológus Gabonba, Földváry Gábor geológus és őslénytankutató pedig Ausztráliába vitte jó hírét a magyarságnak. Az Ő életútjuk, a forradalom eszmeiségéhez és a magyarsághoz mindvégig kitartó ragaszkodásuk példaértékű lehet ma is!
Mai szemmel nézve emberfeletti teljesítmények születtek sportban, zenében, és az élet más területein is, és lett Puskás, Czibor és Kocsis nemcsak a Real Madrid és a Barca hőse, de egyben 1956 ikonja is, akárcsak felejthetetlen Liszt-rapszódiájával Cziffra György zongoraművész, vagy a menekültekből toborzott, itthon rossz értelemben agyonhallgatott Philharmonia Hungarica szimfonikus zenekar. Ők mind 1956 emblematikus alakjai voltak, akárcsak itthon Nagy Imre, Bibó István vagy Göncz Árpád, vagy ha már az irodalomnál tartunk, reflektáló verseiken keresztül a már korábban hazájukat elhagyó Márai és Faludy éppúgy, mint az '56-os menekült Makkai Ádám vagy a már említett Kabdebó Tamás, akiknek olyan nagyívű vállalkozásokra is futotta erejükből és tehetségükből, mint az angol nyelvű In Quest of the Miracle Stag – The Poetry of Hungary, magyarul: A csodaszarvas nyomában című grandiózus versantológia, amely a magyar költészet nyolc évszázadának legszebb ezer versét gyűjtötte egybe és tárta anyanyelvén az angol nyelvű olvasók elé.
A kapocs a két előadás között Káváfisz Ithaka című le-, illetve felvezető verse volt, amelyet Vajdahunyadon, a Magyar Házban, az ősszel több nívós díjjal is kitüntetett Kófity Magda, Déván pedig házigazdánk, Ilkei Lóránd unitárius lelkész olvastak fel.
Déván már több szó esett az irodalomról. Kabdebó Tamás irodalmi hagyatékán keresztül jómagam is így tudtam hitelesen szólni a közönséghez. Előadásomat Tamás, illetve egykori angliai mentora, az '56-os nemzedéket szárnyai alá gyűjtő Csé Szabó László gondolataival fejeztem be, és e beszámoló lezárásához sem találok jobbat, illetve a szórványban időszerűbbet, megszívlelendőbbet:
"De külföldön is lehet szülőhazájához hű a magyar, egyszerűen azzal, hogy szívében — ha úgy tetszik, első szívében — megmarad magyarnak, ha megőrzi eredeti kultúráját, fölmutatja értékeit, nem csak a trianoni határok által körülzárt kis területnek, hanem mindannak, amit földrajzilag, történelmileg és kulturálisan a haza a magasban, a legnagyobb szellemi Magyarország jelentett és jelent. Mert tudni való, hogy Késmárk is haza, habár a múltban, Kolozsvár is haza, Mátyás szobrával, Temesvár és Tőkés László bátorsága is haza, Marosvásárhely, ahol magyar vér folyt is, haza, Rodostó, Kossuth turini háza, Kovács Mihály amerikai szobra, a bécsi Nemzeti Könyvtár magyar gyűjteménye, az Új Látóhatár, a Dél-Amerikai Magyar Hírlap bekötött évfolyamai is haza, nemkülönben Szathmáry Lajos könyvtára a chicagói egyetemen, és Határ Győző wimbledoni háza, amit Hongriscule-nak hívnak.
A szemmértéked, az összehasonlítási alapod, az értékrendszered nagy vonalakban az kell hogy legyen, mint vándor elődeidé, akiket még visszahívhatott egy földrajzilag is tágas haza. A mai tágasság a szellemiségben rejlik. Atyai barátomat, Cs. Szabó Lászlót idézném:
Úgy állsz meg a heidelbergi hídon, hogy hallgatagon Szenczi Molnár Albert könyököl melletted a korlátra. Hallod az utrechti, leideni harangszót, félfüllel még Apáczai Csere és Tótfalusi Miklós is hallja. Kenyérdarabokat dobsz a hajó mögött le- és felcsapó sirályoknak, Bethlen Miklós dobja azokat veled együtt. Nézed Krakkóban a királysírokat, fél szemed Komjáti Benedeké. Ha elkeveredsz Canteburyba, kérj útbaigazítást latinul, mint Szepsi Csombor Márton. Olvasod Erasmus sírkövét a baseli dómban, Pápai Páriz is olvassa mögötted.
Igen, mondhatnák egyesek ellenvetésképpen, a Haza a magasban című Illyés-vers szellemében, egy idekinti Berzsenyi-kötet a haza egy eleme, de azé a hazáé, mely otthon van, ahol mindenki, a villamoskalauz is magyarul beszél. Ez a szemlélet ma már maradi. Azért az, mert bárhol, bárki megteremtheti magának a történeti (és nem a trianoni vagy az aktuális) haza képeivel, dalaival, verseivel azt a magyar szobát, zugot, sarkot, ahonnan, aminek delejes erejével a világot nézi, annak jelenségeivel birkózik. Az otthont kiegészítő itthon megteremtésére gondolok. Nem magányos sasfészkekre, hanem a szeretet, a barátság és a hasonló értékek megbecsülésének szálaival összekötött vagy összeköthető szigetcsoportokra, másszóval a magyar kultúra külföldi végváraira."
(Kabdebó Tamás: Mit ér és milyen az ember, ha magyar, a diaszpórában? (esszé, Tiszatáj, 1991).
