2026. március 14-én a Bíborka Egyesület „Jeles Napok” programsorozatának hatodik állomásán, Vajdaszentiványon a tavaszi napsütés ereje is a szívekig hatolt.
Az egyesület Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként a Jeles Napok programsorozat minden helyszíne és eseménye egy újabb felfedezés számomra: ahogy szombat délután a hagyomány és a gyermeki lelkesedés valódi természetességgel találkozott Szentiványon, újabb szakmai tapasztalatokkal és emlékezetes pillanatokkal ajándékozott meg.
Eseményünket a Vajdaszentiványi Református Egyházközség fogadta be: a lenyűgöző hangulatú református gyülekezeti teremben Dénes Csaba lelkipásztor köszöntött bennünket, majd egy közös imával, méltóságteljes keretben a foglalkozásainkra megérkezett több mint ötven gyermek azonnal otthon érezhette magát.
A népes gyermek csapat ez alkalommal is bontásban kezdhette meg a foglalkozásokat: az első órában a nagyobbak kezdték meg a kézműveskedést és a kisebbek játszottak, táncoltak, majd egy kis szünet után a kisebbek tehették próbára a kézügyességüket, a nagyobbak pedig a ritmusérzéküket.
Ritmussal a szabadság útján
Különleges élmény volt látni, ahogy a különböző háttérrel érkező – magyar és roma – gyermekek az első percek ismerkedő játékai és barátságos ölelései után egyetlen, egységes csapattá kovácsolódtak Bíró Júlia foglalkozásain.
Bár a korosztályi szórás némi improvizációra is késztette a szakmai vezetőnket, a huszárhagyományok szellemében a katonás fegyelem és a játékos kedv remekül megfért egymás mellett. A jó időnek köszönhetően a „huszárkiképzést” az udvaron is folytattuk, ahol a menetelés és a tavaszköszöntő játékok során végre a legkisebbek is szabadon ereszthették végtelen energiáikat.
A szentiványi roma fiatalok elemi erejű ritmusérzéke és a verbunkos dallamok iránti fogékonysága mindenkit magával ragadott, amint Júlia ritmushangszereket adott a második órában a nagyobbaknak. Amikor aztán a fiúk saját kérésükre kiálltak, hogy megmutassák a vajdaszentiványi verbunk tudásukat a tányérokkal díszített teremben, egy pillanatra mintha megállt volna az idő: a hagyomány ott, előttünk vált élő, lüktető jelenné.
Alkotás, türelem és szalagrózsa
A kézműves műhelyben – ahol Kiss Andor foglalkozásait segítettem és közvetlen közelről láthattam a munkát – a nagy létszám miatt némi logisztikai bravúrra volt szükség. A kis helyiséget végül három csoportra osztva töltöttük meg, a legfiatalabbakat külön két részre osztva.
Elsőként a nagyobbak tehették próbára kézügyességüket: tűvel és cérnával, elmélyült türelemmel készíthették a szalagrózsa kokárdákat. A szünet után a kisebbek mindkét csapata viszont már piros, fehér és zöld gyapjúval dolgozhatott, az ő munkájukat közvetlenül több szülő is segítette a három munkaasztal körül. A nemezelés vizes-szappanos folyamata, a golyóbisok formázása minden apró kezet lekötött, az eredmény pedig – a háromszög alakban összeállított nemezkokárda – büszke dísze lett minden kabátkának.
A foglalkozások közötti szünetben, a jó időben az udvaron finom kaláccsal, nápolyival és házi sütésű fánkkal kínáltuk a gyermekeket és a szüleiket is, akik maguk is csodájára jártak a foglalkozásaink élményének és a közösségépítés, az emberi találkozások felemelő pillanatainak.
A közös játék és a közös alkotás élménye minden akadályt felülírt, miközben bebizonyosodott az is, hogy a Jeles Napok programsorozat ereje a találkozásokban és az egymásra figyelésben is rejlik. Abban a küldetésben, hogy a szórványban élő magyar közösségek számára is élővé, kézzelfoghatóvá tegyük közös örökségünket.
Hálás köszönettel tartozunk a Vajdaszentiványi Református Egyházközségnek az eseményünk befogadásáért, Dénes Csaba lelkipásztornak és feleségének a szívélyes vendéglátásért, a finom kalácsért és fánkért!
A program az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány partnerségével valósult meg.
A bemutatott képek egy részét mentorhelyettesem, Kovács Erika készítette.
