Az 1949-es romániai kitelepítések évfordulóján
A történelembe a romániai arisztokraták és földbirtokosok fekete éjszakájaként bevonuló eseményről a családja révén érintett, egykori Petőfi-ösztöndíjas, Szekeres-Ugron Villő pár évvel ezelőtti tudósítása árnyalt képet fest, ezért ebben nem ismétlem őt, viszont az emléknaphoz fűződő személyes élményemet az alábbiakban megosztom Önökkel.
Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy Haller Béla köszöntőbeszédét követően, a marosvásárhelyi vár kertjében található kopjafa-emlékmű megkoszorúzása és a mécsesgyújtás után, a Castellum Alapítvány meghívásának eleget téve, fogadószervezetem, a Pro Castellum Degenfeld Egyesület ösztöndíjasaként egy rövid beszédet tarthattam az általuk összefogott erdélyi nemesi leszármazottaknak.
Eredetileg a romániai eseményekhez hasonló, pár évvel korábbi csehszlovákiai kitelepítésekről szólt volna az előadásom, viszont az időkerethez igazodva végül Esterházy János gróf példaértékű élettörténetében találtam meg azokat a párhuzamokat, amelyeken keresztül úgy éreztem, hogy felvidéki magyarként hitelesen szólhatok hozzájuk.
Segítségemre ehhez földim, Molnár Imre, Esterházy János-kutató munkája szolgált, amelyből szemelvényeket olvastam fel az említett gróf életrajzából.
Mivel a helyi hallgatóság előtt csak nagy vonalakban volt ismert az ő kálváriája, örömömre szolgált, hogy beavathattam őket az egymást követő diktatúrák által hányatott életének fontosabb részleteibe.
Esterházy János gróf mindig visszautasította, ha a becstelen hatalom bársonyszékkel kínálta. A közösséget, amelyből vétetett, sosem hagyta el, híven képviselte őket, és harcolt a jogaikért. Legnevezetesebb cselekedete, amikor 1942. május 15-én a szlovák parlament egyetlen olyan képviselője volt, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt. Ki gondolná, hogy valódi kálváriája csak ezután kezdődött!
Feljelentették, megvonták parlamenti mentelmi jogát és képviselői mandátumát, majd Szlovákiában bíróság elé állították, és börtönbüntetésre ítélték. Később Moszkvába hurcolták, ahol koholt váddal tíz év javító munkatáborra ítélték. A Gulág poklát megjáró Esterházy János a sarkkörön túl végzetes tüdőbetegséget kapott, egészségi állapota az 1948-as év végére válságosra fordult.
Közben – távollétében – a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának hazug vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Szlovák Nemzeti Bíróság. Ezt az ítéletet aztán „kegyelemből” életfogytiglanra változtatták. Évekig raboskodott. Családját soha többé nem látta.
Börtönében az 1956-os magyar forradalom híre még visszaadta számára a szabadság reményét, de november 4-e után állapota rohamosan rosszabbodott. Életének utolsó napjaiban, súlyos betegségében kérte, hogy szállítsák a nyitrai börtönbe, hogy szülőföldjén halhasson meg, de ezt a kérését is megtagadták.
A mírovi politikai foglyok börtönéből jövő utolsó üzenetének tartalma ez volt: átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét felajánlotta a magyarság fölszabadulásáért. Itt halt meg 1957. március 8-án, 56 éves korában, 12 évnyi rabságban eltöltött súlyos szenvedés után.
A rendszerváltás után megkezdődött boldoggá avatásának folyamata, ugyanakkor Szlovákiában máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják őt számon a hivatalos szervek.
Gróf Esterházy János életének bemutatása után beszédemet a közönséghez intézett, alábbi mondatokkal zártam:
Biztos vagyok benne, hogy az 1949-es események után az Önök felmenői között is akadtak szép számmal hasonlóan jellemes egyéniségek, akik a végsőkig ragaszkodtak ahhoz az értékrendhez, amit otthonról hoztak, és amellyel a történelemnek eme sötét korszakában is példát mutatva, a költő szavával élve – fehérek között európaiként – viselték a rájuk rótt terhet.
A megemlékezések aktualizáló jellegéből fakadóan viszont az idő távlatából is felvetődik számunkra a kérdés: van-e mindennek üzenetértéke az utókor számára?
Tudomásom szerint a nemesek legtöbb, ma élő leszármazottja már nem tart igényt a címekre és rangokra – arra, hogy grófnak vagy bárónak szólítsák –, de biztos vagyok benne, hogy azt az örökséget, amelyről imént szóltam, magukénak érzik; és őrzik is a végsőkig, hiszen az idők elejétől fogva ez tette nemessé a lelket, s általa az embert.
Ezért azt gondolom, a Castellum Alapítvány által összefogott erdélyi nemesi leszármazottaknak a jövőre nézve is feladatuk, jobban mondva küldetésük van: mégpedig átörökített nemes szívvel, emelt fővel, egyenes tartással, nemzet- és hithűséggel példát mutatni az élet minden területén – mert őseink mártírsága, áldozata csakis így nyerhet értelmet! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
Az előadás után hagyományosan egy közös „vacsora” következett, amelynek két „fogása” a nehéz időkre utalva szimbolikusnak mondható: életmentő zsíros kenyér és a luxusnak számító tea volt.
Mint megtudtam, a jelenlévők közül többen is átélték azt a bizonyos fekete éjszakát, így az ő kézfogásuk, ragyogó tekintetük, gratulációjuk különösen sokat jelentett számomra, ahogyan az is, hogy ezen a megemlékező esten gróf Esterházy Jánossal együtt engem is maguk közé fogadtak!
(A fotók egy részét Velicsek László készítette.)
