A március 15-ei ünnepség bevallottan a legnagyobb és legfontosabb a macedóniai magyarság életében. Az előkészületek már hetekkel az esemény előtt kezdődnek, s március idusán minden évben „valami nagyot” szeretnének alkotni a tagok.
Nincs még egy olyan alkalom az évben, amikor közel kétszázan összegyűlnénk egyetlen helyre.
Augusztus huszadika, október huszonharmadika, a Mikulás-ünnepség, karácsony, óévbúcsúztató mind eltörpülnek e tavasz eleji esemény mellett.
Az érkező tömeget a Teleház nem lenne képes befogadni, így rendszerint egy közeli egyetem nagyelőadója a megemlékezés helyszíne.
Hatalmas jelentőség, hatalmas érdeklődés, hatalmas elvárások.
A hallgatóság körében ismert írók, költők, a konzul és nagykövet úr, illetve számos más vendég.
Miután informálódtam az ünnep szokásos „menetrendjéről” és jellemzőiről, úgy döntöttem, idén még magasabbra teszem a lécet, frissítem és kibővítem az ünnepi repertoárt.
Elvállaltam hát a főszervező szerepét; mentorom, a Teleház elnöke szívesen adta át azt. Ígéretet tettem neki, idén minden teljesen más, friss és újszerű lesz. Úgy tűnik, adott szavam a lehető legteljesebben meg tudom tartani.
Az újdonságok: végig kétnyelvű megemlékezés, az eddigieknél lényegesen minőségibb meghívók és projektoros prezentáció, történelmi áttekintés, teljes zenekari felállással játszott magyar dalok, új versfordítások és a Teleház tagjainak egy emberként történő bevonása az „előadásba.”
Kimondva talán soknak tűnik… ám megcsinálva még többnek!
A tagok hozzászoktak, hogy jórészt csak beülnek a terembe, figyelnek, a Himnusznál felállnak, esetleg eléneklik, hogy „Kossuth Lajos azt üzente”, s a történet itt véget is ér. Most azonban magyar szövegeket, s ezzel nagy felelősséget kaptak. Magyar és macedón versek felolvasása, a Tizenkét pont „kinyilatkoztatása” és számos egyéb. Sajnos igazán rövid és könnyű szöveg csak egy van: a „Nemzeti Bank!” felkiáltás – e tizedik pontért persze harcok folytak…
Felolvasópróbák, egyeztetések, a kapott szövegek fordítása, sőt, a Himnusz és Szózat irodalmi igényű, de a történelmi hátteret is feltáró magyarázata… Történelem-magyar tanárként úgy éreztem, nem hagyhatom, hogy a diákjaim csak tátogják nemzeti imádságunkat, s legfeljebb találgassák annak jelentését.
Ugyanígy a megértést helyezve előtérbe fogtunk neki a versfordításnak lelkes tanítványommal, a korábban műfordítóként is bizonyított Viktorija Blazheskával. Sokszor késő éjszakába nyúlóan ültünk a Teleházban egy-egy Petőfi, Donászy Magda vagy Szuhanics Albert vers fölött. A macedón és a magyar nyelv közötti alapvető strukturális különbségek nem kevés fejtörést okoztak nekünk… de ha egyszer két perfekcionista találkozik!
Hosszú órák és számtalan átírás után elértük a célt: jó a metrum, passzol a rím, s mégsem csorbult az eredeti jelentés. (Lehet, ennek csak egy kiküldött magyartanár és egy szkopjei nyelvésztanuló tud igazán örülni?)
A nagykövetség októberi Nemzeti ünnepi fogadásán nagy sikert aratott a Teleház fiataljaiból álló zenekar dobszereléssel való kiegészülése, s az így produkált teljesebb hangzás.
Ennek fényében március 15-én is a dobok mögé ülök majd, hogy akusztikus előadásban felcsendülhessen Koncz Zsuzsa, a Kormorán egy-egy dala, vagy épp magyar népi énekek áthangszerelt változatai.
A fiatalokkal sokszor késő este gyűlünk össze, és az egész napi rohanás után, a másnapi zárthelyi dolgozatokra vagy épp megtartandó órákra gondolva próbáljuk össze a számokat…
…Ám csináljuk, s ez a fő!
A Teleház alapító tagjai, a kedves idős hölgyek mindenben rendelkezésünkre állnak, s ha épp kezdődne a pánik, mert nincs tanulóm, aki fel merne olvasni egy-egy hosszabb magyar verset, megjelennek, megértő mosollyal elkérve a lapot. "Én már ötször olvastam a Feltámadott a tengert, aranyom..."
Ugyanígy segédkeznek majd az egyetemi előadó dekorálásában, a megemlékezést követő „batyubál” megrendezésében és minden részfeladatban, ami csak időközben felmerül.
Ilyen asszisztencia mellett öröm szervezni!
Kétségem sincs afelől, hogy az idei (12-én tartott) március 15-ei ünnep emlékezetes lesz a szkopjei magyarok életében. Valóban keményen dolgoztam, dolgoztunk, hogy az legyen.
A nagyjából egyórás megemlékezés végén elfelejtünk majd minden fáradságot, meghívótervezéssel, prezentáció készítéssel és fordítással töltött éjszakát, a zenekari próbák nehézségeit, és az ezerszer rontott majd javított felolvasásokat.
Csak az öröm és elégedettség marad, hogy egy igazán minőségi és méltó eseményt vezényeltünk le.
