Csíkborzsován gyűlt össze tíz népdalkör ezen a hétvégén
Messziről jött, hivatásszerűen és szabadidőmben sem a népzenével foglalkozó emberként nehéz szavakat találni arra, hogy a valóságban mit jelent, milyen ereje van, mennyire fontos, mekkora érték egy ehhez hasonló rendezvény az erdélyi magyar közösségek számára. „Kincseket találtam!
Egy igazi kincsesbányába nyertem bebocsátást, ami a népdalok kimeríthetetlen tárháza!” – ezek voltak az első gondolataim. Legalább olyan nehéz megválasztani, hogy miként írjak a népdalkalákáról, hiszen mint a népdal és a kaláka fogalma is látszólag kétféle irányba mutat önmagában, a kaláka hátterének is vannak vidám és nehéz mozgatói egyaránt, mindezekkel együtt, mindezek miatt képviseli igazi értékét, jelentőségét.
2024. november 23-án, a kissé fagyos, télbe forduló szombat reggel egy felejthetetlen kalandra indultam egy kisebb csapat marosfelfalusival. Szokták is mondani, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, s így volt ez most is. Egy kisbuszban utazott a velem együtt 11 fős felfalusi csapat úton Csíkba, a népdalkalákára.
Merthogy a kalandnak szerves része volt az utazás is, a szereplésnek pedig a felkészülés, az út pedig igencsak hosszú oda Felfaluból (156km, ami normál körülmények között bő 2,5 óra), illet, hogy ne fázzunk az egyszerű és szűkös buszon, ezért minden módját megadta csapatunk a test és a lélek védelmének, ápolásának.
Került elő kávé az ébredéshez, otthonról hozott sütemény és hát a háziból is fordult körbe egy kis üvegnyi. Felfaluban is esett a hó a megelőző napokban, de ahogy haladtunk Gyergyón át Csík felé, a hegyekbe érve már sokkal látványosabb volt a táj, amiben gyönyörködhettünk az odaúton végig.
Része volt ennek odafelé még a Maros is, amit láthattunk a cudar reggelen fagyott vízfelszínnel, a naposabb vidékeken pedig csillogni fehér hótakaró ölelésében, hóval takart hegyekkel és fenyőfákkal a háttérben. Az úton persze többször elpróbáltuk a népdalcsokrot, amivel a felfalusiak készültek saját repertoárjukból. Ez volt a második népdalkaláka, amin csapatunk részt vett – nem saját szervezésükben.
Csapatunk időben és gond nélkül megérkezett Csíkborzsovára, a Kultúrotthonhoz. A nagyteremben már ott volt szinte minden csoport, mikor beléptünk – mentségünkre szóljon, mi voltunk az egyik legmesszebbről érkező csapat. Elfoglaltuk helyünk a különböző népviseletbe öltözött csoportok között kijelölt sorokban.
Fél egykor megkezdődött a rendezvény, aminek bevezetőjeként a szervezők és politikai szereplők, köztük Csíkborzsova polgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket. Nagyon sok és sokféle, szép, mély gondolattal írták körül és emelték ki a népdalkaláka szerepét, méltatva a Csíkborzsovaiak előkészítő munkáját a jelenleg tapasztalt nehéz időkben is.
„Nehogy azt hidd, hazafiságból kell szeretni ősi dalodat, amelytől annyira elidegenedtél. Szeretni kell önzésből, legszemélyesebb, egyéni boldogságért, életösztönből.”, hangzott el a rendezvény mottója mellett választott másik Kodály idézet is, melynek üzenete, hogy végeredményben saját magunkért kell énekelni, gyermekeinkért, unokáinkért.
A szervezők azt kívánták, azt kérték a résztvevő csoportoktól, hogy énekeljenek, bárhol, bármikor. Hogy adjuk tovább a dalokat a fiataloknak, hogy találkozhassunk minél többször, és biztassunk még akár más közösségeket is, hogy kapcsolódjanak be a népdalkaláka mozgalomba.
Felléptek a Székelyföldi Énekiskola tanítványai, a Madéfalvi Dalkör, a csíkrákosi Sárosi Bálint Népdalkör, a nagykászonyi Őszirózsa Asszonykórus, a Csíkszenttamási Csonkatorony Népdalkör, a Mezőbergenyei Népdalkör, a Ditrói Férfi Dalkör, a Csíkmadarasi Hagyományőrző Csoport, a Csíkborzsovai citerások és a Borzsovai Férfikórus is.
Csapatunk, a Felfalusi Népdalcsoport 6 felfalusi dallal állt színpadra nyolcadik fellépőként. Szívből, érzésből énekeltek, a kezdéshez a hangvilla sem került elő. A fő hangadó, a csoport vezetője mentorom, Kovács János volt. Kísérőként videóra vettem a csapatot. A színpadhoz közel, a terem elején-közepén állva egyszerre volt hátborzongató és felemelő élmény hallgatni, ahogy a dalokat a színpadon álló tíz felfalusival együtt egy teremnyi ember énekli a hátam mögött és körülöttem ülve.
Átlagosan minden csoport 5-6 dallal állt színpadra, nagyjából tízperces előadásokkal. A fellépőket szakmai zsűri is értékelte az előadások alapján. Miután zsűri összegyűjtötte az észrevételeit, Kiskamoni-Szalay Zoltán, szakmai zsűritag állt a színpadra és bevezetőjében elmondta, hogy ezen kaláka fellépői 36 új stílusú, 33 régi stílusú dallamot, 1 hangszeres dallamot, 1 idegen eredetű dallamot, egy népies műdalnak két változatát adták elő, ami összesen 72 dallam.
Mindenkit megnyugtatott, hogy az asztalnál, az estebéd mellett legalább ennyit fogunk még énekelni.
Elmondta, hogy régi, gyönyörű, elfelejtett, akár 120, sőt, mondhatni 150 éves dallamokat is hallhattunk. Kiemelte, hogy „a népdalkaláka egyik célja, hogy egymástól tanuljanak a generációk, ha nem is azokon az alkalmakon, amiken régebben, mert azok ma már nem igazán működnek, de a szájról szájra való átadás és a hagyomány megőrzése más formában, tudatosabban, még nem halt ki.
Ez a hozadéka a népdal kaláka mozgalomnak és más hasonló eseményeknek, például a népdalvetélkedőknek vagy a tánctáboroknak is. Az lenne a cél, hogy minél gyakrabban összegyűljön a közösség. Ha együtt éneklünk, mindenkinek megnyílik a lelke, az érzései, ez a mai világban, ahol minden a racionalitásról szól, nagyon fontos.”
A zsűri végül nem egyesével értékelte a csapatokat, hanem összegyűjtötték a legfontosabb szakmai észrevételeket. Az intelmek és észrevételek között magunkra ismertünk mi is: „de” szavakkal ne töltsük fel az éneklést, mert az a népdaléneklés hanyatlását eredményezi.
Úton haza is téma volt ez, emésztettük is a dolgot, és csapatunk végül egybehangzóan arra jutott a két és félórás hazaúton is szinte végig énekelve, hogy valójában az a fontos, hogy énekeljünk, és a dalokat de' tovább tudjuk adni.
Szép lenne így a zárszó, azt azonban még le kell írnom, hogy még a hosszú hazaút elején felmerült az élményekkel gazdagodott csapatban a gondolat, hogy de hát mit nem énekeltünk még eddig – beleértve a nagyteremben a négy órakor kezdődött, muzsikaszóval kísért, bőséges és ünnepi ebéd közbeni közös énekléseket is.
Lényegében végig kitartottak az úton a történetek és kíséretükben a felfalusi népdalok, nóták, hangulattól függően azok is, amiknek van valami rejtett, pajkosabb üzenete is.
Fáradtan és mosollyal az arcomon hallgattam végig ezeket a dalokat, miközben próbáltam megérteni, felfogni, mekkora rejtett kincseket őriznek a felfalusiak, akiknél most vendégeskedem, milyen gazdag is a repertoárjuk (noha van olyan, hogy egy-egy dalt csak egy-egy bizonyos ember ismer), ezért mennyire fontos, hogy ez a közösség is, és tágabb értelemben a többi csoport is, az egész erdélyi magyarság ezeket a népdalkincseket gondozza, hogy azokat legyen továbbra is lehetőségük másokkal is megismertetni, a felnövekvő generációknak pedig tovább adni. Mert ez a lényege. Ezt képviseli, ez a szerepe a népdal és a kaláka fogalmából megszületett népdalkalákának.
