A kedv és az akarat mellett a pénz, azaz a zenészek fizetsége (gabona, termény, kalákamunka, később készpénz, stb) volt az, ami alapvetően meghatározta a táncalkalmak létrejöttét.
Rendszeres hétvégi tánc.
Ez az alkalom csak leányok és legények, tehát a még nem házas fiatalok szórakozása volt.
”házasoknak ott nem volt keresnivalójuk” (Fodor „Selyem” János).
Ezek a táncalkalmak a ’60-as évek elejéig éltek.
A visai idősebb generációval folytatott beszélgetésekből kiderül, hogy a régi időkben nem feltétlenül volt rendszeres hétvégi zenés táncmulatság Visában és a környező falvakban sem. Ez elsősorban azon múlt, hogy akadtak-e valakik a fiatalságból, akik képesek voltak ezt megszervezni.
Szerencsére Visában akadtak. Ők voltak a kezesek.
Kezes az lehetett, akit a fiatal legények elfogadtak, lehetőleg már katonaviseltek voltak, tekintéllyel rendelkeztek, s még nem voltak házasok.
A kezesek maguk is igen szerették a táncot, sőt nagyon jó táncosok voltak, így motiváltak voltak abban, hogy a saját és falubeli kortársaiknak alkalmat teremtsenek az együttlétre, biztosítsák szórakozásukat. A kezesek feladata volt a táncalkalmak megszervezése és annak lebonyolítása, valamint a rend fenntartása is. Ők fogadták meg a cigányokat (zenészeket), akikkel több alkalmat előre megbeszéltek és megszerveztek. Volt, hogy húsz táncalkalomra fogadtak meg zenészeket. Éppen ezért a kezeseknek jó gazdasági helyzetben kellett lenniük, hogy a zenészeknek ki tudják fizetni az előleget, amit természetesen elosztottak egymás között azok, akik részt vettek a táncmulatságokban. Azt szinte mindenki elmondta, hogy a leányoknak fele annyit kellett belefizetnie a táncmulatságokba, mint a legényeknek, mert a leányoknak kellett gondoskodniuk arról az ételről, amit a zenészeknek adtak.
Az őszi-téli táncmulatságok idején, valamelyik háznál egy szobát béreltek ki erre a célra. A legényeknek két és fél véka csöves törökbúzát (kukorica), a leányoknak pedig másfél vékát kellett fizetségként beadni a közösbe. Ez a mennyiségű csöves kukorica olyan 18-20 alkalomra szóló fizetsége volt a zenészeknek, úgy 30 fiatal részvételével számolva. A kezesek dolga volt mindezt begyűjteni, s az utolsó alkalom után pedig szekérrel, házhoz szállítani azt a zenészeknek. A zenészek az így kapott gabona egy részét megtartották, a többit pénzzé tették.
Nyáron csűrben rendezték a táncmulatságot. Ilyenkor a zenészek javadalmazása is másképp történt. Ennek módja az volt, hogy a visai fiatalok megegyeztek egy környékbeli gazdával 3 hold kalászos gabona lekaszálásában, aratásában (alkalmi bérmunka). Ez a kaláka munka legalább tíz kaszás legényt, tíz marokszedő leányt és ugyanennyi kéveállító legényt igényelt, hogy még naplemente előtt végezzenek egy ekkora területtel. Ha a munka tisztességgel el volt végezve, azt a gazda átvette, azután kifizette az érte járó pénzt, amiből pedig ismét kifizettek úgy 18-20 vasárnapra elegendő alkalmat a zenészeknek. A kezesek dolga tehát meglehetősen összetett volt, és akkor még nem is említettem a mulatságban táncra fel nem kért leányok esetét, mert bizony arra is figyelniük kellett. Ha voltak ilyen leányok, akkor kötelességük volt legalább „egy pár” táncot eljárni velük, hiszen az ő részük is benne volt a fizetségben. Ha akadtak ilyen tehetséges kezesek, akkor minden hétvégén volt mulatság, ha nem, akkor nem volt. Ez megmagyarázza, hogy a szomszéd falvakban, mint például Zsukon és Kötelenden miért nem rendeztek ehhez hasonló rendszeres táncalkalmakat. Ott nem akadt kezes, ezért inkább egyszerűbbnek látták átmenni Visába szórakozni, viszont az sem volt ingyen.
Télen szombaton és vasárnap is rendeztek táncot, mert ilyenkor nem volt mezei munka, nyáron viszont - a sok munka miatt - csak vasárnap, s akkor valamelyik gazda csűrjében rendezték a táncmulatságot.
