Utolsó órák

Vagyunk páran… akik megelégelték… vásznon és valóságban… a zajt, a trágárságot, az uszítást, a gyűlölködést, az öldöklést, a húst, a vért. Voltunk páran… Október 8-án a Dávid Ferenc Unitárius Szórvány- és Zarándokközpontban. Kevesen. Családiasan. Gyújtottunk egy gyertyát.

Ilkei Lóránt lelkész úr zenés áhítattal, szép, erős szavakkal terelt bennünket. Énekeljünk! Együtt. Közösen. Emlékezzünk! Meghitten… Emlékeztünk a vértanúkra, a kivégzettekre, a megalázottakra. A hősökre, a bátrakra, a soha meg nem alkuvókra. Emlékeztünk azokra, kik méltósággal, ha nagyokat nyeltek, s reszkettek is… Akkor sem! Csakazértis!

Ilyen ember volt Batthyány Lajos is. Ember volt. Egybegyűltünk, hogy átéljük „utolsó óráit”, megnézzük Vecsernyés János Utolsó órák című filmjét. A vetítés előtt adtunk magunknak egy feladatot. Tőlünk származnak e sorok:

„Egyszer elérkezik az utolsó óra. Nem tudjuk, mikor és ez milyen jó. De mi lenne, ha tudnánk, hogy még van pár óra, és mindennek vége? Vajon, hogy élnénk át, mit tartanánk fontosnak, amit elmondanánk?” Kinek mondanánk el? Búcsúznánk? Biztatnánk? Kérnénk? Tanácsot adnánk? Védenénk, óvnánk? Batthyányi utolsó levelében is védte kedvesét, gyermekei anyját, szerelmét. „Megdöbbenés, felelősségtudat, méltóságtudat, hazafias hozzáállás, erős akarat…”, megrázó… düh és gyász, „nagyon mély és erős fájdalom”... „Kitartást! Mindazoknak, kik bátorságot vesznek arra, hogy e filmet megtekintsék.”.. „Érzelmekkel teli s az is megkönnyezi, aki általában nem szokott sírni.” (Ha egy alkotás erre képes, értékes. Eleget tesz annak, mire rendeltetett. Hisz nem ez volna a művészet lényege? A film különösen képes erre… Megnevettet, buzdít, elgondolkodtat, megríkat…)

Ez a film rámutat: „Milyen csodálatos nagy emberek voltak és mennyi mindent köszönhetünk (köszönhetnénk) nekik.” Ült köztünk valaki. Kezét nem emelte szóra. Lejegyezte nekünk, hogy tudjuk az ő üknagyanyja írta 1848-49 eseményeiről az egyetlen magyar nyelvű női emlékiratot. Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa átélte, látta, tudta… múltunk, jelenünk tele van "bresciai hiénákkal”, diktátorokkal, gonoszsággal… Sötétséggel. De… Ahogyan ügyesen a pincébe, a bánya mélyébe lecsempészhetjük… Úgy a világba is be kell csempésznünk… Mielőbb, újra… A fényt, a világosságot, a derűt, a szabadságot. Ahogyan ők próbálták, tették. Mert, hangjukat talán kevésbé harsányan hallatták… De ott voltak. Példát mutattak…:

„Batthyány Lajos bátorsága példamutató. Többet gondoljunk az átélt életére, utolsó napjaira, kitartását értékeljük!”