Avagy hogyan táplálják bennem a tüzet tanítványaim, s az ők szülei
Először nem értettem érkezésük okát, azt pedig végképp nem, hogy majdnem minden apa és anya kezében és mindkét hóna alatt vajon mit szorongat.
Aztán persze fény derült a titokra.
Tanítványaimat, a Visa Táncegyüttes táncosait, s engem ünnepeltek.
Olyan, de olyan party-val leptek meg bennünket, hogy sem éhen, sem szomjan nem maradt ott senki.
Sok-sok pizza, „szuk” (üdítő), gyümölcspárlat (pálinka), felnőtteknek való italok, sütemények és egyéb tészták.
Nekem személyre szóló ajándékok kerültek az ölembe, mint például egy decens, vörösre pácolt, nemesfa dobozba helyezett csúcskategóriás bor, hozzá illő dugóhúzóval, s egy „hausgemachte” (kézzel készült), házi készítésű finom és ízletes torta.
Nem csoda, hogy ilyenkor azért lecsordul néhány könnycsepp az ember orcáján, na!
Mindenesetre nagyon megható volt. Jobb volt, mint bármilyen más elismerés, mert éreztem, hogy ez a hatvan fős kis közösség, vagy nevezzük inkább egy nagy „család”-nak, mögöttem áll, s nagy erővel támogatják elképzelésemet, hogy legyen tánc Visában ötven, vagy akár száz év múlva is!
Úgy legyen!
