Kilenc évesen még nem sejthettem, hogy egy vagány osztálytársam anyukájának kérdése milyen irányba viszi életem. „Gábor, nem akarsz cserkészetre járni? A Balázs is megy.” Így kezdődött, és két évtized után is elmosolyodom, valahányszor azon a zebrán átmegyek, ahol ez elhangzott. S nem titok: Petőfis munkámnak is ez adja a keretét.

A Piarista Gimnázium és a Műegyetem Építőmérnöki Kar padjainak koptatása alatt az énekkar, újságszerkesztés és fotós szakkör, valamint a nagykörúti kerékpárút díjnyertes diplomaterve mai szakmai munkám biztos alapjait teremtették meg, és tágították látókörömet. Évtizedes cserkészvezetői múlt és másfél év önkéntes munka (Taizé, Franciaország) után éppen a szakmámba akartam visszatérni, amikor a Petőfi Sándor Program pályázata nyomán ismét új fordulatot vett az életem.

Egy év kárpátaljai szolgálat után nem volt kérdés, folytatom-e, hiszen azt csinálhatom teljes munkaidőben, amit korábban önkéntes cserkészvezetőként. Bár feladatom nehéz (az ukrán helyzet, a körülöttem élők napi gondjai rányomják bélyegüket mindennapjaimra), de én nem csüggedhetek. Most ez a küldetésem, amit örömmel vállalok, hiszen csupán annak a szeretetét kell továbbadnom, aki mindig is erőt adott nekem. Ösztöndíjasként legfontosabb feladatom a kárpátaljai cserkészcsapatok patronálása, koordinálása. Folyamatos támogató jelenléttel segítem a még otthon lévő vezetők munkáját. Heti rendszerességgel tartok – velük vagy nélkülük – őrsi foglalkozásokat. Számos szövetségi és csapatprogram kulcsfontosságú szervezője lettem, ahogy a konkrét cserkészvezetői munka során a munkácsi ökumenikus imaéletnek is. Ezt folytatom a második évben is.