Befejezést igen nehéz írni, főleg, ha egy programról van szó. Hiszen mindig lesz olyan folyamat, ami a foglalkozásoknak köszönhetően elindult a fiatalok lelkében és nem sikerül maradéktalanul feldolgozni, tanulni belőle és továbblépni, viszont hiszem, hogy az elmúlt kilenc hónap tanulságai, pillanatai emlékei, legyenek azok jók vagy rosszak, adnak egy különleges, egy új hozzáállást, látásmódot, amely segíteni tud. Segíteni tudja őket az útjukon és bennünket az emlékek elraktározásában, tanulságok levonásában és ezek életünkbe való beépítésében.
Amikor elindult a Petőfi Sándor Program számomra, nagyon izgultam, hiszen eddig ilyen változással sosem néztem szembe, és volt rengeteg kétség is bennem, amiről olvashatott már az olvasó, ha követte a munkásságom. A havi cikkekkel nem puszta számszerű adatokat, száraz tényeket, felsorolásokat, hanem érzéseket, élményeket igyekeztem átadni, ugyanis hiszem azt, hogy így sokkal közelebb hozható egy-egy közösség vagy munkafolyamat azokhoz, akik a képernyő előtt ülve olvasnak bennünket.
Befejezést mindig nehéz írni, hiszen az emlékeket, a tanulságokat, a buktatókat és a hálát, ami a munkánknak köszönhető, sosem felejtjük el. Mégis itt állunk most, a program végén és csodálkozunk, hogy az út, amely olyan hosszúnak és végeláthatatlannak tűnt az elején még szeptemberben, annak most hirtelen vége szakad, egyik napról a másikra, s mi csak haladunk tovább. Tovább ki-ki egy új programba, új életszakaszba nehéz szívvel, mégis boldogan, hiszen az elmúlt kilenc hónap munkája, ha csak egy mondattal is, de változást hozhatott egy emberben, baráti kapcsolatban vagy egy egész közösségben.
Nagyon hálás vagyok, mind a Nemzetpolitikáért felelős Államtitkárságnak, hogy létrehozták ezt a programot, mind pedig a Petőfi Sándor Program munkatársainak, hogy Vicében teljesíthettem a szolgálatomat és hozzájárulhattam az ottani gyerekek életéhez tudásommal, tapasztalatommal és jókedvemmel. A táj, az élmények és az emlékek bizonyára megfakulnak az idő múlásával, de a barátságok értékét ez semmiképpen sem csökkenti.
Köszönöm a vicei közösségnek, hogy bekapcsolódhattam a falu életébe, a vicei és keresztúri ház gyermekeinek és nevelőinek, hogy befogadtak és elfogadtak, dr. Lőrinczi Károly katolikus plébánosnak, aki segítette az utamat és a személyiség-fejlődésemet ezen a rögös úton és végül, de nem utolsó sorban köszönöm Pál Áron barátomnak, aki éles eszével és humorával mindig segített jókedvet és más látásmódot hozni a nehéz pillanatokba is.
Befejezést igen nehéz írni, de talán erre nincs is szükség.
