Este fél kilenckor vonatrobogás.
Tehervonat.
Mint a füleki gimisek Fülektől Fülekig című előadásából már pontosan tudom: 2004 óta nem közlekedik személyvonat a Magyarországot Fülekkel összekötő szakaszon. Van valami megrendítő abban, hogy most hallom megállás nélkül elrobogni ezt a vonatot. Az elmúlás, az elszakadás, a feladás… a lassanként eltűnés. A Budapestről csillagként szerteágazó vasút végállomása lecsippentve, az itteni ipar már más irányba szállít – a híres füleki kályhán, füleki lábasban gőzölgő leves most más kapcsolatot melegít.
De milyen kapcsolatot?
Mikor az embert már semmi érdek nem feszíti, sem pénz, sem hatalom, mikor csak áll a múlt előtt, a jövőnek háttal, elfordított arccal, tekintve a rég eltelt események viharos káoszát… rendet szeretne látni, egymásra fektetett lapokat, könyveket, elhullott könnyeket és miérteket.
Számba venni a történéseket…
És közben a gyermek már a karodon ül, vége a szünetnek, a ráérésnek, lassan csepegtetve itatódik át mindaz, mit nem mostunk le.
Hát ez a kapcsolat.
Hát itt állunk ma is, vers, köszöntő, koszorú és himnusz.
Ma, október 6-án megemlékeztünk az Aradi vértanúkról.
