Málladozó magyarságtudat

Magyar szórványsors Romániában

2019. január 21-én, hétfőn, 18 órától könyvbemutatót és olvasótalálkozót tartottunk a segesvári Gaudeamus Ház művelődési termében, ahol Szucher Ervin marosvásárhelyi újságíró második szórványról szóló riportkönyvét ismertette a szerző, és az ankét moderátora, Jakabházi Béla, nyugalmazott segesvári magyar tanár.

A huszonnégy riportból álló kötet a „Málladozó magyarságtudat” címet viseli, ami már önmagában is, a leírt, bemutatott valóság súlyosságára, és már-már visszafordíthatatlanságára utal.

A téma fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, éppen ezért, in medias res idézek az első, a „Toronyba zárt anyanyelvünk” című kötet bevezetőjéből, amit Csinta Samu sepsiszentgyörgyi író, újságíró írt: „A kisebbségi újságírói lét minden átkát és áldását hordozza ez a könyv. Merthogy abban az állapotban fogant, amelynek kialakulásához 'kellett’ a trianoni trauma, a kommunista évtizedek erőszakos és 'szivárogtató’, erodáló munkája, illetve az azt követő idők végzetesen felelőtlen kisebbségi politizálása. És kellett egy, az elsodródó világok iránti kivételes érzékenységet hordozó ember, akinek eredendő értékmentő késztetéséhez a mindennapi újságírói munka társított esetenként elengedhetetlen intézményi keretet és ösztökélést. (…) E riportokat olvasva nekünk kellene lelkiismereti problémáink támadjanak. Hiszen útjaink során számtalanszor haladunk át településeken, amelyeknek névtáblája kapcsán fel sem merül bennünk, hogy magyar neve is lehet, hogy akár magyar is lehet az út szélén bandukoló ember. Hiszen agymosott mivoltunkban még a jóval láthatóbb romokat, épített örökség-maradványokat is alig vesszük észre, hát egy román vidékként elkönyvelt falucska háza előtt üldögélő öreget. Pedig ők azok, akiknek unokáik már alig beszélnek magyarul, de esetenként a szüleik még magyarul kérik az istentiszteletet. Ők azok, akik nemcsak régi szőtteseket, de megmentés után kiáltó szokásokat és szófordulatokat őrizgetnek.”

Ne számítson könnyű, szórakoztató olvasmányra az, aki kézbe veszi és átlapozza ezt a két kötetet. A helyszínek, a történetek mögött mindenütt ott van egy egész nemzet restanciája. Málló, beolvadó maradék, akikről sokszor úgy látszik, nem tudnak, nem vesznek tudomást, vagy ha igen, mégis mintha már lemondtak volna. Úgy látszik, nincs hatékony fegyverünk szórványközösségeink lemorzsolódása és asszimilációja ellen csakúgy, mint az Erdéllyel kapcsolatos nemzetközi turisztikai trendet is meghatározó történelemhamisítás ellen. Habár ez nem csak a magyar kisebbségi és szórvány identitástudatot mérgezi, hanem ugyanúgy, a hivatalos történelemferdítést gyakorló többségi nemzet identitástudatát is, még ha eredetileg ez a ferdítés, hamisítás és elhallgatás pont az ellenkezőjét szeretné elérni, a román nemzeti öntudat kisebbségeken átgázoló erősödését. Ez a politika, ez az identitásbeli mentalitás, bizalmi deficit főleg a magyar közösségekkel szemben, kimondatlanul, elkendőzve, de annál nyilvánvalóbban jelen van Románia modern kori történelmében az első világháború vége óta. A szászok sorsára nem juthatunk. Ott tartunk, hogy már nem elég elmondani, de ki is kell mondani, minden fórumon nyíltan és őszintén vállalni, amit gondolunk, amit látunk, mint életünket, kisebbségi létünket meghatározó valóságot. Ez a két könyv ebben a szellemben íródott.

Az Erdélyi Napló főszerkesztőjének, Makkay Józsefnek a sorai a második kötet bevezetőjében rávilágítanak az anyanyelv elvesztésének legfőbb okára, amit aztán a szerző a riportokban, több tucat emberi történeten keresztül mutat be: „A riportalanyok egyéni történetein túl történelemkönyv is ez a kötet, hiszen bemutatja nekünk az erdélyi szórvány letűnőben lévő magyar arcát, a települések gazdag épített örökségét, az élő múltat, amely karnyújtásnyira van ugyan tőlünk, sok darabjáról mégsem tudunk. E közösségek folyamatos számbeli apadásával nemcsak az elárvult református, római katolikus, evangélikus és unitárius templomok mostoha sorsa megrendítő, hanem a múlt többi épített örökségéé is. Az immár túlnyomó többséget képező román lakosságnak a magyar múlt sokat nem mond – nem érzik magukénak –, a kiöregedő magyarok pedig úgy hordozzák lelkükben a szebb idők emlékezetét, hogy nincs kinek továbbadniuk azt. (…) A magyar nyelv hatalmas területeken történő lassú, de biztos meghasonlásának és pusztulásának a látlelete is ez a könyv. A szerző jól rávilágít a szórvány egyik legnagyobb gondjának, a vegyes házasságoknak a következményeire is, ahonnan csak ritka esetben van magyar visszaút. Akik ebbe a kelepcébe belesétálnak, azok egy-két nemzedék múlva nyelvüket és magyar identitásukat egyaránt feladják.”

A két könyv történetei azt is megmutatják, mekkora nagy szakadás van az erdélyi tömbmagyarság és a szórvány közt. Mivel két évet tanítottam Székelyföldön, és sokat jártam, járok jó magam is szórványterületeken, ezt én is érzékelem. Ezért kifejezetten szükség van ilyen hiánypótló munkákra, amit maga a szerző is hídnak szán a tömbben élő és a szórványmagyarság közt, mert sajnos egyre több szórványtelepülésen a megmaradásért vívott reménytelen harcot a vesztes beletörődés váltja fel. Hogy ez ellen tenni tudjunk, az erdélyi tömbmagyarságnak, a három megyényi székelységnek is legalább olyan aktív szerepet kell vállalnia, mint az anyaország által finanszírozott, szórványmagyarságot támogató kormányprogramoknak, egyházi és civil szervezeteknek! Hiszen az anyaország nemzetpolitikájának fontos része a szórványmagyarság támogatása. Ha az erdélyi tömbmagyarság jogosan elvárja és elfogadja Magyarország széleskörű támogatását, akkor ugyanezt meg kell adnia szórványban élő nemzet -és honfitársaiknak is. Ebben a romániai magyar kisebbségi politikum hozzáállása is irányadó lehet. Szerencsére, majdnem minden településen és településért él és a nemzet napszámosaként dolgozik egy-egy kovászember, lelkész, tanító, helyi közéleti személyiség, közösségszervező, akik meglepő módon a kudarcok ellenére sem adják fel derűlátásukat, munkaerejüket a róluk való megfeledkezés, lemondás sem apasztja el. Akkor is teszik a dolgukat, amikor mások, jóval magasabb pozícióból, már rég lemondtak az adott közösségről. Ezek a riportok róluk is szólnak.

Ez a két kötet, egyetlen szórványmagyarsággal foglalkozó olvasó könyvtárából sem hiányozhat, sőt, mindenkinek, aki szívén viseli szórványközösségeink jelenét és jövőjét, kötelező olvasmány, fáklya, tájékozódási és kiindulási pont. Vegyék kézbe, és figyelmesen olvassák!