Schäffer Erzsébet újságíró, író könyvének (Káprázat az élet! - Utak és ösvények) ajánlójában olvashatjuk az üzenetet: „Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik a történetük. Pedig egyiküké sem mese. Exupéry írja valahol: „Mily kevés zajt csapnak az igazi csodák!” Találjanak rá a csodákra.” A csodák ott vannak a fantasztikus írónő könyvében és ott vannak a való életben. Sokszor nem vesszük észre őket, pedig ott vannak körülöttünk. Itt is. Hunyad-megyében is vannak kevés zajt csapó csodák, kincsek, „kincsemberek”, akik - bár nincs ott nevük minden bokorban, kirakatban, nem harsognak, nem kiabálnak - lényükkel, gondolataikkal, tetteikkel segítenek, csendben dolgoznak, szolgálnak. Erdös Csilla őszinteségével, tiszta világlátásával, építő gondolataival, finom lelkével egy igazi „kincsember” ebben a közösségben.
Hány éves korod körül kezdtél el érdeklődni a művészetek iránt?
Igazából inkább kézművességnek mondanám. Azt hiszem, az első „magvetés” 23–24 éves koromban történt, amikor először fizikailag is alkottam valamit. De gyerekkorom óta érdekel a művészet: mindig szerettem a táncot, és szerettem a nagytatámmal lenni, aki asztalos volt.
Mi volt az első tárgy, amit készítettél?
Képeslapokat készítettem, és a legtöbbet elajándékoztam. Szászvároson, ahol laktam, volt egy kis virágüzlet; az ott dolgozó nénivel nagyon jól megértettük egymást, ő kirakta és árulta a képeslapjaimat. Időnként egy-egy darab el is kelt.
Milyen anyagokkal szeretsz leginkább dolgozni, és mekkora méretben?
Az idén azt a célt tűztem ki magam elé, hogy minél több mindent kipróbálok. Az évek során sokszor éreztem, hogy keresem a helyemet, ezért kísérleteztem különböző technikákkal. Igazából a fával rezonálok a leginkább. Sokáig nem volt tudatos bennem az a kapcsolat, ami a nagytatámhoz, a fához és a festészethez köt. Nem gondoltam, hogy valaha festeni vagy pirográfiával foglalkozni fogok. Amikor hét éve elkezdtem pirográfiával dolgozni, még akkor sem volt ez egyértelmű. Az áttörést az hozta, amikor fára kezdtem festeni – ez idézte fel bennem a gyermekkori élményeket, szinte álomszerűen. Úgy láttam magam előtt, mintha ő ugyanúgy gyalulná a fát, én pedig festenék mellette.
Inkább nagy felületeken szeretek dolgozni, de készítettem már faékszereket is. Szívesen kifestenének akár egy teljes templombelsőt is, bár ehhez komoly felkészülés és anyagi háttér szükséges. Volt egy próbálkozásunk Algyógyon, de végül nem valósult meg. Talán egyszer majd sikerül.
Honnan meríted az inspirációt a munkáidhoz?
Ha nincs konkrét kérés vagy minta, akkor általában saját ötletekből dolgozom. A motívumok, amelyeket használok, mind valamilyen formában már látott mintákból származnak. Teljesen új mintát nem alkotok, inkább különböző elemeket kapcsolok össze. Főként a hagyományokból merítek, azokból, amelyeket megismertem.
Van olyan tájegység, amelynek a motívumkincse közel áll hozzád?
Mindegyiknek megvan a maga története és színvilága, és mindegyikben találok valami szerethetőt.
Melyik a legemlékezetesebb, szívedhez legközelebb álló munkád?
Sok ilyen van. Foglalkozom a pontozó technikával is; festettem és pontoztam például egy asztalt, ez az egyik kedvencem. A másik a templomkazetták világa – ezeknek történetük van, sokkal többet mondanak, mint egy egyszerű tárgy. Bár még nem festettem templomban, tervben van egy kelengyeláda megfestése is.
Mit jelent számodra az alkotás?
Elsőre azt mondanám, kikapcsolódás, de ennél sokkal több. Egyfajta önismeret, belső párbeszéd, megnyugvás.
Ilyenkor kikapcsol az agyad, vagy inkább zakatol?
Legtöbbször kikapcsol. De amikor „jár”, akkor sem kaotikusan, inkább rendszerezett módon – mintha közben megoldásokat találnék.
Miben leled az örömöd ma, és miben találtad meg régen?
A múlt és a jelen ebben különbözik. Régen abban leltem örömömet, hogy a gyermekeimnek teljes mértékben jelen tudtam lenni. Emellett azonban mindig vágytam a természetre, a hegyekre, az alkotásra, egy saját műhelyre – ezek sokáig elrejtett vágyak voltak. Most már több lehetőségem van ezekre, még ha nem is teljesen úgy, ahogy szeretném.
A gyerekeim felnőttek, bár továbbra is igénylik a figyelmemet. Ma már gyakrabban jutok el a hegyekbe; a természettel való kapcsolódás számomra hatalmas erőforrás. Sok helyen jártam, de a Retyezát vidéke különösen közel áll a szívemhez. A kézművesség is hasonló feltöltődést ad. Remélem, hogy egyszer továbbadhatom azt a tudást, ami bennem van, és mások is megtapasztalhatják, hogy a művészet – bármilyen formában – mennyire fontos a lélek számára, és milyen terápiás ereje lehet.
Úgy gondolom, fontos, hogy az ember összekapcsolja az elméjét azzal, amit csinál. Sokszor mondják, hogy állandóan mozgok, de ez önmagában nem elég – a testnek és a léleknek együtt kell működnie. A művészet is ilyen: át kell élni, jelen kell lenni benne.
Mit tartasz életed legnagyobb sikerének?
A gyermekeimet.
Volt valaha olyan érzésed, hogy ott vagy, ahol lenned kell?
Még nem igazán. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, talán igen, de végül nem így éreztem.
Van olyan dal, könyv vagy színházi élmény, amely mély nyomot hagyott benned?
Igen, több is. Sokszor nem azonnal tudatosul bennem, hogy mit változtatott meg egy-egy élmény, inkább csak érzem a hatását. Talán erősítette bennem a vágyat, és egy bizonyos irányba terelte az utamat.
Egyszer, régen Vásárhelyen láttam a Joachim Olbrich utazása című darabot. Bár egy férfi történetéről szólt, mégis teljes mértékben magamra ismertem benne. Gyakran érzem magam elveszettnek, miközben keresem az utamat – ahogy ő is tette, csak neki végül sikerült megtalálnia azt, amit keresett.
Ha visszamehetnél a múltba, mit üzennél a kicsi Csillának?
Megölelném, és azt mondanám neki: ahhoz, hogy másképp alakuljanak a dolgok, bátorságra és önbizalomra van szükség.
