Például elmegyünk a gyerekekkel egy töri versenyre Balassagyarmatra, ahol már az első este letapossák a lányok a nagyszalontai fiúk lábát egy frissítő táncházban. Másnap kölcsönösen ajnározzuk egymás prezentációját, a verseny után pedig igyekszem nem észrevenni senkit a bolt pénztáránál, mikor személyit kérnek tőlük a dobozos sörhöz… hm… Szóval, a visszaúton már azt hallgatom, hogy milyen kvászt fognak vinni a fiúknak, mikor Szalontára megyünk, az Arany-szavaló versenyre. Merthogy a „fiúk” már oda vannak rendelve. A mi szórakoztatásunkra. Kicsit büszke vagyok a lányokra: ha töriből nem is váltják meg a világot, nyilvánvalóan életképes egy társaság.
És eljön a nagy nap: utazunk Szalontára. És ott vannak, és várnak minket, és nagyon jó fejek. Mondom nekik, gyakorlatilag ez már egy testvérvárosi kapcsolat, húzzanak bele! Nem kell őket bíztatni. És akkor jön a non plus ultra: váratlanul megjelenik egy onnan elszármazott ösztöndíjas-társ. El is érzékenyülök: Attila, Attila – ez a meglepetés, nem az, hogy végre ideértünk! És persze, hogy megváltottuk a világot, mire véget ért a verseny… és persze, hogy helyi, szakavatott idegenvezetést kaptunk (sőt, már azt is tudjuk, hol van a híres-neves szalontai rockkocsma – csak a kulturális spektrumunk bővítése miatt, s mert a kölkök lazán leszerveztek egy nyári motoros találkozót az ott lévőkkel Szlatinára.) – Így kell ügyesen kapcsolatokat építeni a különböző régiók között. Szóval, mikor húsvét vasárnap elözönlötték a facebook-oldalakat a különböző jókívánságok, a „Valóban feltámadt!”-közlések és társaik, egyszer csak levél landol a postaládámban, amin nem nyuszi, s nem tojás van: „Emőke néninek nincs kedve jönni?” – és egy link: „Locsoló-bál 2017: Húsvéthétfőn idén is megrendezzük a már hagyományosnak számító locsoló-bált. A farsangi táncházunkban elbúcsúztattuk a telet, majd a nagyböjt alatt félre tettük a táncot, zenét, mulatságot. Mivel húsvét, Krisztus feltámadásának örömünnepe, újra visszatér a jókedv, vidámság az életünkbe! Sok szeretettel várunk minden kedves táncolni vágyót!” Ja, és egy kis kiegészítés: „Ha tetszik menni, megyek én is. De gyalog kellesz menni.” – Hm… sejtettem, hogy nem igazán a táncművészeti tudásomat szeretnék csiszolni. Kell nekik egy kísérő, aki átviszi őket a határon… ám legyen, végül is soha jobbkor nem gyakorolhatjuk a nagyvonalúságot. Visszaírom neki, hogy ezek a Dénesék, persze, hogy megyünk, rántsa össze a csapatot! Hétfőre a jelentkezők száma vészesen apad: vagy a vízummal van gond, vagy az átviteli engedéllyel… no, mindegy, a locsolkodást így is megússzuk. A község alja már a határ, aztán jön a Tisza, a hídon átballagva pedig Romániában vagyunk. Máramarosszigeten, ahol Lovász Dénes az ösztöndíjas, és az egész bulit a SZIGET Táncegyüttes csinálja a Hollósy Simon Művelődési Egylettel. Erősítvén a határ menti kapcsolatokat, hívtuk már őket táncházat csinálni Szlatinára, velük búcsúztattuk a telet; meg voltak Rahón is, ahová én kalauzolhattam őket, és ahol aztán Simon Andival hármasban össze is dobtunk egy mini Petőfis-találkozót… Épp ideje, hogy visszaadjuk a vendégeskedést.
Nem is csalódunk. Kezdem megszokni, hogy mikor elmondjuk, honnan jövünk, úgy néznek ránk, mint marslakókra. Pedig nincs köztünk 4 km sem. És elkezdik ropni. Minden korosztály: babakocsis karonülőtől kezdve a nyugdíjas klubig. Klassz! Fotózok. Egyik kép rosszabb, mint a másik. Baromi gyorsan mozognak, ezzel a kis zsebgéppel követhetetlen. Alig várom, hogy szünetet tartsanak. De Dénes és a tánccsoportos emberei – az általa trenírozott professzionális szadisták – nem igen akarnak leállni. Kiosonkodok a kertbe, és egy nagy cserép mögé bújva rágyújtok. Abban a pillanatban megjelenik egy vigyorgó fej és boldogan fújja a füstöt. Ő is tanár. Szóval, van közös témánk és indokunk meglógni. A mi korunkban veszélyes már ennyi mozgás. Aztán végre szünetet tartanak. Dénes kezembe nyom egy frissítőt, infúzióval ér fel. Közben megdumáljuk, hogy ők flashmob-ot csinálnak május elején, s mi is csatlakozunk a tánc világnapjához. Vagyis dolgozzunk össze: áthajtjuk egymáshoz a csoportjainkat. Nem is kell túllihegni. Az ennél több szervezés csak árt. Szlatina ott lesz Szigeten!
Három óra tobzódás után úgy gondolom, ideje indulni. A határon még van világítás, a falu alján már semmi. Még soha ilyen gyorsan nem jutottunk át a vámon. Kihalt minden. Ha mesélik, nem hiszem el. Közben kiselőadást tartok a hallgatóságnak, hogy nem tudják ezt nekem eléggé megköszönni, hogy ennyit gyaloglok miattuk, meg kísérgetem őket meg bla… bla… bla… asszem már nem is legyintenek. Szóval, köszi Dénes, hogy leugrálhattuk a böjt után hirtelen, két nap alatt felszaladt kilókat; köszi, hogy ilyen pokoli jó programokat csináltok; és köszi, hogy ilyenkor gondoltok ránk is! A Locsoló-bál révén pedig egy újabb szállal bővült a hálózatunk.
