Sokkal több közös vonás van a két mesterség között, mint azt első hallásra gondolhatnánk: mindkét szakkör koncentrálást, odafigyelést igényel, de kellemes kikapcsolódás is egyben, és talán a Magyar Ház legcsendesebb szakkörei is voltak ezek miatt. A bútorfestés szakkör tíz fővel, a mézeskalács szakkör öt fővel zajlott hétről-hétre.
Bár a részt vevők közül, szeptemberben még sokan úgy érezték, hogy nem fog sikerülni nekik: mégis elkészültek a szebbnél szebb alkotások a szakkörök zárókiállítására.
Azt hiszem, mind a két szakkörnél elmondható, hogy nagyon baráti, bensőséges alkalmakat tudtunk tartani, figyelve mindenki igényére. Így sokkal több idő jutott az egyénenkénti tanulásra, s ezáltal mi magunk is sokkal többet tudtunk gyakorolni/fejlődni.
„Idén már harmadik éve vezethettem mézeskalács szakkört. Bár a „tananyag” nem változott, a szakkörök mégsem váltak unalmassá, hiszen évről-évre új emberekkel, új csapattal dolgozhatunk. Ebben mindig az a legizgalmasabb, hogy vannak olyanok, akik született tehetségek, akik mindenféle különösebb magyarázat vagy instrukció nélkül, elsőre gyönyörű írókázó vonalakat húznak, ám a szakkör végére a kellően sok gyakorlás meghozza a gyümölcsét mindenkinél.” – mesélte kérdésemre a mézeskalácsszakkör vezetője.
„Az idei év különlegessége volt, hogy beiratkoztam bútorfestő szakkörre is, amit elsőre nagyon távolállónak éreztem, aztán ahogy telt az idő, minél többet fogtam ecsetet a kezembe, annál jobban szerettem meg. Majd a legvégére már nagyon sok párhuzamot találtam a mézeskalácsok írókázása és az ecsetkezelések, kontúrozások között. Elmondhatom, hogy nagy hasznomra és segítségemre váltak a bútorfestés technikái a mézeskalácsozásban.” – így tudja erősíteni egymást, két egymástól távol eső szakterület.
Bízunk benne, hogy az elkészült tárgyakon más is láthatja azt az odaadást és szeretet a mézeskalácsozás és bútorfestés iránt, amivel készültek.
