A Psalmus Hungaricus előadás egy több mint háromszáz éves történelmi folyamat bemutatása, mely a magyarság szabadságvágyáról, harcairól és az összetartozásról szól, az 1700-as évek elejétől, a Rákóczi szabadságharctól egészen napjainkig.
A művésznő missziójának tekinti, hogy kultúránk gyöngyszemeivel gyógyíthassa a trianoni sebeinket, és ezzel a szolgálattal szeretne hitet adni a magyarságnak, hogy csak az összetartozás érzése és a nemzettudat élteti évezredeken át a magyar nemzetet. Ha teheti, akkor a legkisebb falvakba is elmegy, hiszen az ott élőkben senki más nem tartja a lelket. Ahogy az előadás elején, a művésznő bemutatásában elhangzott, a hite viszi, nem a lába.
Hisz abban, hogy az előadások által – ha nem is egy életre szóló – valamilyen fogódzót tud biztosítani az embereknek, hogy megértsék, jó magyarnak megmaradni a hazánkban, a Kárpát-medencében.
„A magyarság azért maradt meg, és fog megmaradni remélhetőleg még több ezer évig, mert ez a fajta összefogás, ami a nehéz időkben ránk jellemző, az mindig megment bennünket valamilyen módon, és hiszek abban, hogy elsőbbrendű hatalmak igazgatják az útjainkat, mert nem lehetett kipusztítani bennünket, akármilyen kevesen is vagyunk.”
