1989-ben születtem Szegeden. 2008 és 2015 között vallástudományi és teológiai tanulmányokat folytattam. 2012 óta dolgozom Budapesten, ahol pályázatírói és projektmenedzsmenti tapasztalatokra tettem szert, illetve az utóbbi két évben kormánytisztviselőként láttam el feladatokat a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumban. Jelenleg Budakalászon élünk a feleségemmel, akivel a Szentendrei Evangélikus Gyülekezet aktív tagjai vagyunk. Régi vágyam teljesül azzal, hogy a humán tudományok terén szerzett ismereteimet összekapcsolhatom a munkám során szerzett pályázatírói, szervezői és egyéb adminisztrációs tapasztalataimmal annak érdekében, hogy hozzájáruljak egy értékteremtő közösség fejlődéséhez.

Amikor a hazánktól elcsatolt területekről esik szó, mindig számadást készítünk arról, hogy mit veszítettünk el lassan egy évszázaddal ezelőtt. Ilyenkor felfoghatatlan adatok nehezednek ránk. Az elszakított honfitársaink lélekszáma, négyzetkilométerek, fák, bányák, vasútvonalak, épületek… Azonban van valami, amitől nem lehet megfosztani az embert, csak akkor, ha önként dobja el magától. Ez a hovatartozás tudata. Felmerül tehát a kérdés, hogy mit tehetünk egymásért annak érdekében, hogy a magyar identitás ne terhes kötelesség, hanem öröm forrása lehessen a külhoni társaink számára. Hogyan tarthatjuk fent ezt a láthatatlan, de mindennél erősebb köteléket egymás között, amely túlmutat az intézményeken, a mesterséges határokon és minden olyan tényezőn, amely ki van szolgáltatva az idők változásainak? Úgy gondolom, hogy a Petőfi Sándor Program egy olyan nagyformátumú vállalkozás, amely méltó és alkalmas eszköz arra, hogy közös összefogással kutassuk a lehetséges jó válaszokat erre a kérdésre. Ugyanakkor nem gondolom, hogy ez egyoldalú kapcsolat lenne, ahol kizárólag az Anyaország nyújt segítő kezet a szétszóródott magyarság szigeteinek. Hiszen közös múltunk emlékjelei sokszor nagyobb becsben állnak ott, ahol az eltűnés fenyegető lehetőségként határozza meg a hétköznapi küzdelmek alaphangját. Talán ezért is látogatunk a „belső Magyarországról” egyre nagyobb tömegekben a „külső Magyarország” területeire, a közös értékeinket hűségesen őrző külhoni közösségekbe: szeretnénk saját magunkat is újra és egyre jobban megismerni. Ugyanígy nem hiszem azt sem, hogy valaha is annyi segítséget nyújthatok majd ösztöndíjasként a bánsági magyarságnak, mint amennyi értékkel az én személyiségem fog gyarapodni a közös munka jegyében eltöltött hónapok után. Éppen ezért számomra kivételes megtiszteltetés, hogy minden erőmmel ezt a közös ügyet szolgálhatom.